ATLÉTIKAI SZAKOSZTÁLY

 

A művészi hatás titka -
Carl Gustav Jung nyomán

 

" A nagy mű olyan, mint az álom, mely minden nyilvánvalósága ellenére sem fejti meg magát és sosem egyértelmű. Egy álom sem mondja "így tégy", vagy " ez az igazság". A nagy mű tárgyilagos és személytelen, mégis a legmélyebben érint"(  Carl Gustav Jung )    

Carl Gustav Jung református családban nőtt fel. A vallásos tapasztalat és neveltetés, a mély hit máig áthatja írásos munkáit. Jung az orvosi egyetem elvégzése után Svájcban elmegyógyászként, majd pszichológusként kezdett tevékenykedni, mint Sigmund Freud tanítványa és potenciális utódja. Azonban 1913-ban alapvető ( szakmai) nézetbeli különbségeik folytán végleg megszakították a kapcsolatot. Miben látta eredendően másképp a lélektan célját, értelmét és magát a terápiás gyakorlatot  Jung?
Míg Freud a libidót pusztán szexuális természetűnek tekintette, Jung írásaiban NEUTRÁLIS energiáról ad számot, ami nemhogy nem csupán szexuális/agresszív ösztönökhöz, de semmilyen konkrét késztetéshez nem kötődik, mintegy redukálhatatlan. Jung- a mesterétől való elszakadás után- saját a freudiánus pszichoanalízistől bizonyos pontokon eltérő mélylélektani irányzatot hozott létre, megalapozva a későbbi- ám ma egyre népszerűbb- humanisztikus pszichológia létrejöttét.
Úgy vélte, hogy a személyt - a legkülönbözőbb dimenziókban- ellentétek dinamikája energizálja. Ilyen ellentétpár a persona és az árnyék. ( persona: az a viselkedés forma, mely a szociális kapcsolatokban, a tudatos én működés során kerül előtérbe. Mi magunk is jól ismerjük. Míg az árnyék alapvetően tudattalan, ide vegyül minden ami a felületen nem jelenik meg.) A jung-i felfogás szerint nagyon fontos megismernünk az árnyék tartalmait- ez a személyiségfejlődés elengedhetetlen eleme. Jung a tudattalan én részek feltérképezésében határozta meg az élet célját.        
Jung ugyanis behatóan foglalkozott a Freud által bevezetett tudattalan fogalmával. Azt két részre- kollektív és személyes- tudattalanra bontotta. Úgy gondolta, hogy ameddig a személyes tudattalanban bármely trauma helyet kaphat, úgy a kollektív tudatalatti egy réteggel mélyebben lelhető meg, és nem csak az egyénre vonatkozik. A nemzet, az emberiség, sőt a világmindenség által felhalmozott ősélmények, képek, álomanyagok stb. archetípusok formájában találhatóak itt. Szintén itt lelhető fel a teljességnek egy archetípusa is, mely álmokban, istenképben, műalkotásokban, vagy akár a vallásban manifesztálódhat.

" Az archetípus olyan szimbolikát hoz létre, amely már az ősidőktől fogva az istenséget jellemezte és jelképezte. Tehát az istenkép nem magával a tudattalannal egyezik meg, hanem annak egy különös tartalmával, nevezetesen a mély-én (selbst) archetípusával. A kollektív tudattalan Jung szerint a psziché legmélyebb rétege, itt a " az egyéni jellemzők elvesztik különállóságukat. A teret alkotó szén pusztán szén. Legalul a psziché pusztán világ."  

További archetípusok (=ősképek) például az anya, a hős, fa, a hegy, az angyal, vagy a démon. Ezek a kollektív szimbólumok megtalálhatóak teljesen izolált kultúrák primitív művészetében, ugyanúgy, min Nyugat-Európában. Az archetípus egyfajta összegzett típus, a művészetben, egy adott témához kapcsolódó minden tartalmak, lehetőségek összege. Jung járt D- Amerikában, É- Afrikában, Kenyában, Ugandában, Indiában, Ny-Európában, acélból, hogy különböző népeknél hasonló sémákat, sablonokat, kollektív szimbólumokat keresse. Kutatásai után- és ezt hangsúlyozza- az archetípusok speciális megnyilvánulási formáiban óriási különbségekre lelt.
Folytatva az ellentétpárok sorát; bevezette az anima ill. animus fogalmát, melyek funkciója, hogy hidat képeznek a tudat és a kollektív tudattalan határán. Anima és animus nem más, mint a női-jelleg megszemélyesítése a férfi tudattalanjában, valamint fordítva.( férfi jellegé a nő tudattalanjában). " Minden férfi öröktől fogva magában hordja egy bizonyos nő képét". ( egy bizonyosét, nem ennek, vagy annak a nőnek a képét). Ez a kép összegzi  ősök sorának a nőkről szerzett valamennyi tapasztalatát. Ellenben a nőnek, nem egy bizonyos férfiról, hanem a férfiakról van egy sűrített belső képe ( veleszületett). Ez apák és egyéb autoritások sokaságának, főleg véleményeit, morális ítéleteit tartalmazza. Érdekességképpen hozzá kell tennem, hogy minderre Jung úgy jött rá, hogy töprengeni kezdett azon, hogy az anima (=lélek) szó miért is nőnemű.
Az ember fő és alapvető feladatát Jung a személyiség kiteljesedésében, vagy beteljesítésében, a felszín alatti én részek integrálásában határozta meg. Mély- énnek, vagy Selbstnek nevezte az ember valódi lényét. Az én részek integrálásában mélyen hitt és hitének fényében próbált élni. Egyik írását így kezdi: " Életem a tudattalan önmegvalósításának története".
A pszichoterápiás gyakorlatban- akárcsak Freud- nagy hangsúlyt fektetett az álmok analízisére. Páciensei kezelése során főként bibliai és mitologikus szimbólumokra bukkant. Azonban- Freuddal ellentétben- ezek reduktív tudatos fogalmaknak való megfeleltetésétől távol tartotta magát és- mint többször is írja-
mélyen helytelenítette Freud ilyen jellegű módszerét. Lehetetlennek vélte a tudattalan verbális kifejezését és meg volt róla győződve, hogy az ott felgyülemlő képek korántsem halovány árnyékok, az agy selejtes műtermékei, hanem ellenkezőleg: nagy erővel ható megnyilvánulások, melyeket legföljebb félreértünk, de hatalmuktól nem foszthatjuk meg őket.
Az ellentétek harmóniájának jegyében a személyiségtípusokat is kettéosztotta extrovertált ( akinek a figyelmi fókusza a külvilágba koncentrálódik, beszédes, társaságkedvelő) és introvertált ( figyelmi fókusz belül, saját lelki működését figyelő) alkatokra.
Úgy találta, hogy az én funkciói szintén a kontrasztok dinamikája mentén szerveződnek. Szerinte szembeállítható a gondolkodás ( mi az amit látok?) és az érzés ( tetszik-e nekem amit látok?) valamint az érzékelés ( a felfogása érzékszervekkel annak, hogy mi van körülöttünk) és az intuíció ( hogy a dolog honnan jött és merre tart). Érdekes, hogy Jung egész munkássága során, de különösen a terápiás gyakorlatban kiemelkedő szerepet tulajdonít az intuíciónak. Úgy véli, hogy a személyiség disszociációja akkor jön létre ha az egyén lehasítja azon én részeit, melyek elfogadására képtelen. ( Pl: Jekyll és Hyde című film). Ez gyakran úgy zajlik, hogy - jungi fogalmak szerint- a persona és ez árnyék helyet cserél. Így az árnyék képes kvázi megfojtani az addig egészséges, vagy legalábbis működőképes személyiséget.
Szintén különbség közte és Freud között, hogy ő nem beszél életszakaszokhoz kötődő feladatokról, alap konfliktusokról, "kötelező jellegű traumákról". Véleménye szerint a személyiség fejlődés lényeg az egyes én részek integrálásában, kiterjesztésében rejlik. Kiemelt fontosságúnak tekinti az ún. "életközepi válságot", a krisztusi kor elérése utáni szakaszt. Úgy gondolja, ez nem egyszerűen krízis, nem bukás, hanem alapvetően inkább lépcsőfok, vagy valódi megmérettetés, a személyiség alakulásának csúcspontja. Ekkor következnek be a funkció váltások az emberek életében, szemléletében. Gyakran ilyenkor válnak - egy pálfordulás következményeképp- alapvetően "gondolkodó" alkatú egyének "érzővé". Ezen túlmenően, ebben a szakaszban felértékelődnek az addigi élet során meg nem valósult álmok, mindörökre elveszített lehetőségekből adódó traumák és ezek feldolgozása, vagy éppen fel nem dolgozása.
A Nap pályájának analógiájával érzékelteti e krízis mibenlétét;életünk közepe táján egyre "erősebben sütünk", majd fokozatosan "halványulunk" és kezdünk inkább befelé világítani. Ehhez hozzátartozik, hogy saját énünk feltérképezés kerül előtérbe.
Jung fogalomrendszerének alapvető eleme az "individuáció" gondolata. Ez alatt azt érti, hogy egy lélektani individuum oszthatatlan, különálló egység, vagyis teljesség ( fontos, többször megjegyzi, hogy nem tökéletesség) jön létre. Az individuáció következtében, fokozatosan önmagunkká válunk, hozzáférünk mély-énünkhöz. A mély-én ( Selbst) pedig maga a központi archetípus, másképpen a rend archetípusa. Az ember teljességét ábrázolja a kör, a négyzet, a kvaternitás, a gyermek, a mandala stb.  Lényeges információ, hogy a mély-én nem korlátozódik pusztán a tudattalanra, hanem egységbe foglalja a tudatos és a tudattalan pszichét. " A mély-én" nem csak középpont, hanem egyúttal kiterjedés is. A középpontja a totalitásnak, miképpen a tudat középpontja az énnek. Valamint az élet célja is, mert a legteljesebben fejezi ki azt a sorskombinációt, amit individuumnak neveznek.
Egy másik lényegi- idevágó- jungi fogalom a szinkronicitás jelensége. A szinkronicitás annyit tesz, mint találkozás egy ősképi archetípusos szituációval (pl: halál) álmunkban, vagy akár az intuíciók szintjén. Ilyesmi- szerinte- azért jöhet létre, mert az idő és a tér tudattalanunkban el van tolódva. Más szóval a tudattalan- mint ahogy azt már Freud is elméletbe foglalta- időtlen és tér nélküli. Mivel a kollektív tudattalanban pedig jelen van " Minden dolgok együttérzése"., érzékelhetünk olyasmit, ami máskor, más helyen, valaki mással történik meg.
Terápiás tevékenysége során főleg az asszociációs módszert alkalmazta. Ennek fő mozzanat az volt, hogy intenzíven figyelte a kliens reakcióit, mindenekelőtt reakcióidejét. Megfigyelte, hogy ha a reakcióidő megnyúlásának hátterében általában kiemelt fontosságú tartalmak, problémás, traumatizált én részek állnak. Újabb különbözési pont Freuddal: Jung elvetette a szabad asszociációk freudiánus módszerét és helyettük inkább saját munka módszert dolgozott ki- az irányított, vagy más néven ellenőrzött asszociációk módszerét.
Jung - mindezen felül- elmélyült az alkímia tanulmányozásában is. Úgy tekintette, hogy  a középkori, filozófiai jellegű alkímiát, mint egy a tudattalanból kiinduló a kereszténység irányába tartó kompenzáló mozgást kell figyelembe vennünk. Igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy az alkimista meditáció és technika tárgya- a természet és az anyag birodalma- sem helyet, sem adekvát értékelést nem kapott a keresztény kultúrkörben. Nagy hatással voltak rá az alkimisták által használt szimbolikus képek és paradoxonok, melyek szerinte maradéktalanul megfeleltek( formakén) az élet fölfoghatatlan,  jellegének és a tudattalan pszichének.       
Ami a művészetet, elsősorban a költészetet illeti Jung behatón tanulmányozta a költészet és a pszichológia határterületét. Költészet és pszichológia kapcsolatát, a kor pszichoanalitikusainál, orvosainál komplexebben látta. Minden művészetpszichológiai írásában előrebocsátja és a nagyobb nyomaték kedvéért többször ismétli is, hogy a művészet lényege semmiképpen sem, csupán az alkotás folyamata képezheti a pszichológia vizsgálódásának tárgyát. ( Érdekes, hogy ehhez Freud is hasonlóan viszonyul, bár ő inkább csak elvi szinten. Pl: Leonardo személyiségének "felboncolása" komoly érv ellene)
Jung hasonló megkülönböztetést tett a vallással kapcsolatban is. A pszichológia korlátozott eszközeivel csupán szemlélhetjük az emocionális és szimbolikus jelenségeket, ám maga a lényeg, a transzcendens élmény az isteni erő közelsége megközelíthetetlen marad. Jung többszörösen kifakadt az olyan törekvések ellen- pl Freud: a már említett szimbólum redukáló technika- melyek annak részét képezték, hogy mind a művészet, mind a vallás mintegy a pszichológia egy-egy alfejezetévé szublimálódjon az emberek tudatában, és így létrejöjjön a pszichoanalízis és, vagy Freud önkényuralma. Ez tökéletesen egybecseng Jung azon elgondolásával miszerint- az okozta "szakítását" mesterével- hogy Freud a személyes tekintélyt az igazság és a tiszta megismerés fölé helyezte. Ezt a mai pszichológia nyelvén úgy mondanánk: Freud hajlamos volt tekintélyelvűségre.
Jung abban hitt, hogy a művészet csak "önmagából" magyarázható és ezt azzal az  egyszerű analógiával támasztotta alá, hogy  az intellektus maga sem képes érzelmeket nem hogy ábrázolni, de megragadni sem. Hevesen támadta az olyan áltudományos nézeteket, melyek nem csupán összemosták, de azonosították a költői képzeletet a pszichikai realitással ( főleg neurotikusok pszichikai realitásával volt divatos definiálni). Elítélte mind a műalkotások, mind a művészek pszichoanalízisét és azzal érvelt, hogy az analízis során " a műalkotás ragyogó szövetéből kihámozódik" a meztelen hétköznapiság, az elementáris emberi gyarlóság és így az elveszti esztétikai értékét, mert rájövünk arra, hogy "ugyanazon maró anyaggal öntötték le, mint a hisztéria álnok és csalóka fantasztikumát". Érveléséhez Nietzche  paralízisét veszi példának, majd felteszi a kérdést, hogy mi értelme Nietzche  koponyáját felboncolni? Van- e a paralízisnek bármi köze a Zarathusztrához? Válaszul kimondja, hogy a Nietczhe által létrehozott műalkotás, és maga a művész "teljes", és "egy"  világ, egy önálló paradigma volt, túl a szokványos emberi fogyatékosságokon, az agysejtatrófián.
Freudhoz hasonlóan az álmokat al alkotó folyamattal rokonítható lelki tevékenységként írja le. Meggyőződése, hogy a művészi hatás titka pedig nem más, mint az archetípus tudatos megélése, kifejlesztése és kialakítása a kész műig. Találkozási pont az alkotás és az álmok közt, hogy a psziché mindkét esetben ugyanahhoz az archetípusos világhoz nyer hozzá férést. Valószínűleg nem véletlen mondják, hogy a jó mű olyan, mint egy álombeli vízió. Jung ugyan nem mondja ki direkten, de a fenti gondolatmenet, implicit formában talán magyarázatot adhat arra, hogy miért olyan gyarló, "erkölcstelennek", iszákosnak bélyegzett az életben a művész figurája; aki mély-énjét , valódi lényét az élet helyett a műalkotásba " teszi oda". Így magát kvázi "beáldozza" egy nagyobb, magasztosabb, örök ügy szolgálatában.
Jung úgy tartja, hogy a mű magával hozza formáját és miközben a művész tanácstalanul, üresen áll a jelenség előtt, gondolatok és képek áramlata önti el, melyeket magától szándékosan sosem teremtett volna és akarata sem hívta volna elő őket. Érdekes, hogy- sok művész között- Spiró György egyik könyvében hasonlóan ír ugyanerről a jelenségről. " Iszonyú jó, én nagyon élvezem, ha belebújhatok lelkekbe. Ha elkezd az ő lelkük működni és nem az enyém van jelen. Persze, hogy az enyémből hozom őket létre, de ha nagyon ihletett az ember, ha nagyon elmélyül, ha nagyon átéli azt a szerepet, akkor olyasmi juthat eszébe, ami neki saját magának soha."- írja Spiró Amíg játszol című művében.
Szóval- mint Jung is mondja- a művész érzi, hogy műve túlnövi őt. Ezért a művészt semmiképp sem azonosíthatjuk alkotásával. Somlyó György ugyanezt úgy fogalmazza meg, hogy a költő egyfelől tudatosan formálja, csiszolja versét, ugyanakkor viszont a vers tudattalanul írja magát a költő tollán keresztül.
Amit Schiller úgy nevez: szentimentális és naiv, azt Jung megfelelteti az introvertált és extrovertált lélektani kategóriáknak. Ezek alkotási módok, különbözésüket bizonyítja pl az is, hogy gyakran a költő többet mond arról, amit mondani szándékozott, mint amit maga ebből észrevesz.  A "kép" ( lehet költői kép/ festmény/ fénykép-ha művészi) sűrít olyan dolgokat, amik közt grammatikai kapcsolat nincs. Egyfajta hidat képez, mint jungnál az anima.
Min múlik, hogy egy alkotó inkább szentimentális ( =introvertált), vagy naiv (=extrovertált) alkat? Jung erre a kérdésre összetett magyarázatot ad. Döntő tényező például, hogy az alkotófolyamat ösztöne milyen erővel tör fel a tudattalanból. Evidencia, az alkotás iránti késztetés, a szép "kényszere" néha olyan hatalmas, hogy szinte minden emberit magához ragad, a mű szolgálatába állít. Jung ezt a "fa" szimbólumával fejezi ki; mely gyökerein keresztül így is-úgyis kikényszeríti táplálékát a földből. Ennek a " kell" késztetésnek némely alkotó azonnal igent mond, míg a másik típus- akivel szinte idegen hatalomként, küzdőfélként áll szemben az alkotás- halogatja az igen-t. Tehát az egyik esetben szándékos- a tudat által kísért, sőt irányított létrehozásról van szó. ( Ezt a csiszolt, szándékolt és jól ismert forma és hatás esztétikuma teszi művészivé). A másik típusnál azonban az alkotás a tudat bevonása nélkül zajlik, sőt olykor kimondottan ellenére. Az éles különbség a kettő közt, hogy az első típus alkotásába kevésbé kerül olyasmi, amit az alkotó nem akart direkt beletenni.
A művész figurájáról. Jung szerint minden kornak és népnek megvannak a maga szükségszerű beállítódásai. Ezek a beállítódások valójában az emberek egyoldalú nézőpontjáról, "korba merevedettségükről" árulkodnak. Ezért ő abban határozza meg a művész gyarló figurájának létjogosultságát, hogy a művész rendelkezik akkora nonkonformizmussal, hogy érzi is a korát, de rá is lát kívülről. Valamint van akkora belső szabadsága, hogy távol maradjon a járt utaktól és a saját- mások számára esetleg merész- vágyai mentén haladhasson. A művész számára az alkotás nem pusztán kielégülés-pótlék( ahogy Freud mondja), hanem szublimált vágy és kényszer. Azonban a műalkotás lényege nem az, hogy személyes jellegű problémák, kínok tapadnak hozzá, hanem ellenkezőleg a személyes fölé emelkedik és az emberiség szívéből az emberiség szellemével szól az emberiség szellemének, hogy az üzenet az emberiség szívéhez érhessen. Jung szerint a költő "szolgál", eszköz, ezért műve alatt áll. Így semmiképp sem várhatjuk tőle, hogy értelmezze művét, hiszen mindent, amit tudott belevitt a műalkotásba. Az értelmezés, és a mű megítélése tehát a jövőben, a mű utóéletében dől el.            
Az alkotási módokról Jung hosszan értekezik. Elkülöníti a vizionárius ( őslátomásszerű, főleg belső formákból tartalmakból táplálkozó, külvilágtól egyre inkább elvonatkoztatott, talán nehezebben érthető művek, pl: Picasso festményei) és pszichologikus(  pl: James Joyce: Ulysses, a lelket belülről, részleteit értelmezve, tudat segítségével megmutató)alkotási módokat. Fő különbség e kettő közt, hogy a vizionárius alkotásokban a vízió mélyebb és erősebb élményt képvisel, mint maga az emberi tényező, vagy akár az emberi szenvedély.
Milyen tehát a nagyszerű műalkotás ( Jung szerint)? Az archetípus- melyhez az alkotók alkotáskor alámerülnek a kollektív tudattalanba, vagy ősállapotba önmagában erkölcsileg közömbös, értelmezhetetlen, meghatározhatatlan fogalom. Jóvá vagy rosszá a konfliktus teszi, mely a tudattal való összeütközéskor keletkezik. (Néha ellentétes kettőség alakul ki belőle).
Jung nagysága szerintem abban rejlik, hogy bevezette az archetípusok fogalmát a pszichológiába, a művészetbe és a művészetpszichológiába. Elsőként kimondta, hogy a világ minden dimenzióban való kettéosztására, polarizálására azért volt szükség, hogy "az "egy" világ a lehetőségek állapotából a megvalósulásba átvezethető legyen.". Ezzel felhívva a figyelmet arra, hogy a költői képzelet és hatás titka az, hogy a művészek nem saját világukba hanem a kollektív tudattalanbeli- egyébként mindeni által hozzáférhető, de mégsem mindenki számára vonzó- ősállapotba merülnek vissza, az emberiség anyaméhébe. Ez a közösség, közös mély múlt teszi lehetővé a költő és befogadó közti kapcsolatot, tehát magát a befogadást.