ATLÉTIKAI SZAKOSZTÁLY

 

Ez + Az = Szuper(?)EzAz

Az ember életében vannak olyan időszakok, mikor szembesülnie kell kora értékrendjeinek módszeres felborulásával. És természetesen az ezt kísérő válságjelenségekkel. 
Ezek az időszakok természetesen nem jól behatárolható idő- és térbeli intervallumokba esnek, mint például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, kezdődve a márciusi ifjaknak a hónap idusán történő "megmozdulásától" a következő év augusztus 13-i világosi fegyverletételéig. Nem. Ezek hosszú, emberöltőket túlélő történések, folyamategyüttesek, melyeket az utókor olyan címszavak alá skatulyáz, mint invesztitúraharc, pogromok, felvilágosodás, fogyasztói társadalom kialakulása, harmadik világ, csador-vita.
Persze nem kell soha ilyen messzire mennünk. Nem kell összetett, akár a mai tudásunkkal még nehezen értelmezhető történelmi események boncolgatásába kezdenünk egy-két ilyetén probléma után való kutatás során. Elég csak bekapcsolni a tévét, a rádiót, kinyitni egy újságot, "fellapozni" egy weboldalt, vagy egyszerűen csak kilépni az utcára. A lényeg: mindezt nyitott szemmel és racionális ítélőképességgel. Előre is elnézést kérek a személyeskedésért, de néhány ilyen és ezekhez hasonló jellegű saját élményemet szeretném a következőkben felvázolni.

A minap egy megdöbbentő esetet olvastam egy hetilap hasábjain, mely tulajdonképpen az alapját szolgáltatta a további (jelen irományban is megjelenő) gondolatoknak. Egy Borsod megyei férfi a kocsmában éppen lánya eladását eszközölte a csapossal. Saját gyermekét egy feles ellenértékeként akarta felajánlani. De végül verekedés tört ki a vendéglátó egységben, ugyanis feltűnt a színen a lány udvarlója, akiből - teljesen érthetően - "heves ellenérzéseket" váltott ki a "leendő após" szándéka. Habár az emberéletnek a modern korban igencsak "megugrott az ára" (gondolok ezzel az ironizálással arra, hogy például a középkori embert azért foglalkoztatta annyira a túlvilág gondolata, mert az átlagéletkor a 3. x-et ütögette. alulról. de megint csak nem kell ennyire messzire mennünk, hiszen a modern orvostudomány előretörése előtt, a múlt század első feléig szintén nem volt még túl rózsás az országok általános higiéniai-egészségügyi ellátottsága), a nyugati világ perifériáján, a XXI. században még mindig vannak ember-, sőt, állampolgártársaink, akik úgy gondolkodnak, mint az az ember, néhány kilométerre tőlünk, Tokaj-hegyalján.
S bár ez a példa első ránézésre elég szélsőségesnek tűnik, korántsem egyedülálló. Adjunk hálát, hogy ritkán jut el ehhez hasonló a fülünkbe.

Természetesen a nemzetközi, sőt, a magyar sportéletből is lehet példát hozni hasonló esetekre. Persze nem az alkohol, vagy az emberkereskedés, hanem a fő vezérfonal, a megborult értékrendek témájában.
Csupán néhány napja lett vége a vancouveri téli olimpiának, aminek előnapján egy grúz szánkós edzés közben életét vesztette. A sportkedvelő közönség figyelme néhány napra a tragédia felé irányult. A szervezők őszinte részvétüket fejezték ki a kiváló sportoló nemzete irányába, az olimpiai megnyitót is ennek jegyében szervezték át. A világ legnagyobb sport-, szak- és általános folyóiratai is mélységes szomorúsággal, együttérzéssel írtak az esetről.
Egyedül egy magyar sportvezetőnek nem sikerült osztoznia a gyászban.
Ő ugyanis fittyet hányva az emberek érzéseire, az etika íratlan alapelveire, fennen hangoztatta azon nézeteit egy ismert internetes hírportálon arról, hogy a tragédia egyetlen felelőse az "emberi mulasztást elkövető sportoló".
A gyász, s a fent említettekhez hasonló (emberi) érzések még nyomokban sem érezhetőek véleménynyilvánításában, s ez rendkívül megdöbbentő.
Ugyanakkor mondhatnánk, hogy a történések érzelemmentes értékelése is ugyanúgy szükségeltetik egy ilyen trauma feldolgozásához. De mindez megfelelő időzítés és megfelelő formai keretek közt.

Részben ehhez az esethez kapcsolódik egy közelmúltbeli könyv- illetve filmélményem is. Élt, és a mai napig is köztünk van, (a fővárosiak nem is hinnék, milyen közelségben) a magyar öttusasport aranykorában egy vérbeli sportember. Széles érdeklődési körrel, és tájékozottsággal, a világ kritikus megfigyelését lehetővé tévő képességgel, három olimpiai és tíz világbajnoki aranyéremmel rendelkezik. Igen, Balczó Andrásról van szó.
Munkabírása, szorgalma és persze tehetsége jócskán a korabeli mezőny fölé emelte, mégis, pályafutása befejeztével nemzete sportvezetői őhozzá nem méltó módon bántak vele. Ha akkor nem úgy történnek az események, mint azt a szörnyű valóság igazolta, talán az öttusa lenne a mai magyar sportélet egyik legsikeresebb szakága, s nem vergődne a sportág csillaga leáldozásának haláltusájában.
No de nem bonyolódhatunk ilyen jellegű találgatásokba, mert pont ettől az ominózus, kivételesen bölcs sportolótól származik az az aforizma, miszerint "a >>ha<<-val kezdődő mondatokat kimondani sem érdemes". Vagyis kár a múlton rágódni. Tanulni kell belőle és továbblépni.
Mégis úgy érzem, ilyen szemet szúró igazságtalanságok némi közfigyelmet érdemelnek, például az utókor okulásáért mindenképp. S hogy ne kövessenek el a jelenlegi vezetők se hasonló jellegű baklövéseket.

Persze nem Balczó az egyetlen, akivel méltánytalanul bánt a haza. Véka alá rejtették ugyanígy az 1950-es évek futóóriását, és szintén világklasszis edzőjét is.
Az edzőt, és tanítványát, akiket saját koruknak sportközvéleménye sem tudott talán reálisan értékelni - egynéhány kivételtől eltekintve. A fél évszázaddal későbbi valóságról pedig ne is beszéljünk. Ugyan, milyen jelzővel illethetném Iharos Sándort, aki az '50-es években 1500-tól 10000 méterig jó ideig minden távon világcsúcsot tartott, az egyetlen magyar sportolót a világon, aki 1955-ben, pályafutása csúcsán kiérdemelte "a világ legjobb sportolója" kitüntetést. S vajon mit mondhatnék edzőjéről, a mai napig merő véletlenségből (???) elfeledett Iglói Mihályról, akinek edzői munkássága révén tanítványai majd' félszáz világcsúcsot döntöttek meg, Bob Schul olimpiai bajnoki címet, két kontinensen tanítványai több mint kétszáz országos bajnoki címet (ezek negyedét az atlétika nagyhatalomnak számító Egyesült Államokban) szereztek, és világszinten egyedülálló futóteljesítményeket értek el.
S ha még ez sem volna elég, a Sunday Times a '70-es években publikált egy külön számot "1000 Makers of the Twentieth Century" címmel. Az 1000 ember közt öt magyar is szerepel: az atombomba és láncreakció felfedezői mellett. Iglói Mihály, az atlétika történetének edzőóriása. Náci bácsi. Akit a nemzetközi közvélemény jóval többre értékel, mint saját honfitársai. Hol is tartottam? Megbomlott értékrendek? A múlt, és azáltal magunk szembeköpése? Vagy netán azoknak az embereknek, akik ezt a listát objektív szempontok alapján összeállították, nem volt igazuk? Nincs igazság?
Mondhatják a szkeptikusok, hogy Iharos pályafutásában van egy sötét, homályos folt, az ominózus melbourne-i olimpia, ami derékba törte addigi teljesítményeit. De - bármilyen meglepő - a futó is ember.
Egyedül abban az esetben lehetne szót emelni egy ilyen hihetetlen képességű és eredményességű futó ellen, ha mostanság itthon lenne - mint ötven éve - legalább két, három 3:40 körüli 1500-as, akik folyamatosan jelen vannak világversenyeken, s előkelő pozíciókban is végeznek ott (bár a teljesítmény fejlődésével már lehet, hogy 3:40-en belüli futókról kéne inkább beszélnünk, de ez egyelőre elég durva kijelentésnek tűnik).
Mostanában ugyan, mintha megindult volna egy folyamat a magyar atlétika legsikeresebb időszakának feltérképezését elősegítendő, de a kezdeményezés nem kapott túl nagy visszhangot.

S ezek után, az emberek közönyétől, a világ igazságtalanságaitól kissé megfáradva szemügyre veszem az itthoni atlétatársadalom néhány tagjának megnyilvánulásait, s megrökönyödve látom, hogy bizony itt is burjánzanak a problémák. Néhányak önértékelése túlontúl magabiztos személyiségről árulkodik - ez nem is baj. A probléma a burkolt (ne adj' Isten üressé váló) ígérgetésekkel, s az ember saját személyiségének túlzott előtérbe helyezésével kezdődik. Példának okáért, mikor az ember szuperhősnek képzeli magát.
Persze remélem, jelen esetben nem erről van szó, s az objektivitás szilárd talaján marad mind a sportoló, mind az őt támogató "háttérmunkások". Az eredményesség ugyanis csak a valósághoz való ragaszkodás, vagyis az irreális tervek kiküszöbölése, s az atléta fizikai-szellemi határainak maximális kitágítása révén várható el. S még akkor is ott marad a pillanatnyi emberi tényező.    

Mint a bevezetőben említettem, nem tudhatjuk, mikor vette gyászos kezdetét ez az értékrend-megcsúszási probléma. De talán nem is annyira fontos. Sokkal inkább az, hogy nevén nevezzük. Hiszen az a bajforrás, amiről nem veszünk tudomást, s becsapjuk magunkat, az nagyjából olyan szituációt eredményez, mint ha nagy iramban rohannánk egy szakadék felé, és mindeközben önkéntesen be is kötnénk a szemünket.
Le is út - fent (!) is út.
A változtatás mindig önszembesítéssel kezdődik.