ATLÉTIKAI SZAKOSZTÁLY

 

Gyilkosok balladája

 

December 4-én indultunk Innsbruckból a Matterhornhoz.
Nyolcan vettünk részt az expedíción, Heinrich Koch, régi barátom és örökös túratársam is velünk tartott, ami hatalmas biztonságot nyújtott, mert bár tíz éve szerveztem magashegyi túrákat, főleg profi hegymászóknak, soha nem indultam el Hen nélkül. Mindig egyszerre is értünk vissza, és mindig mindenkit épségben vittünk le a hegyről. Ez főképp Heinrich felelősségtudatának és mérhetetlen nyugalmának volt köszönhető. Bármilyen veszélyes volt a helyzet, ő hideg fejjel mérlegelt. És főképp, mindig jól döntött. Mindig.
A túra másik hat résztvevője főleg profi hegymászókból állt, ők is összeszokott csapatot alkottak, mint mi Heinrichhel.
Három nap alatt elértük Zermattot, az alaptáborunkat jelentő kis svájci várost, ami egyben a világ egyik legmagasabban fekvő síparadicsoma, persze ez senkit nem vonzott igazán közülünk.
Az első napunk még csak tervezéssel, felszerelés-ellenőrzéssel telt, bár már bő két hónapja mindegyikünk az utolsó csákányig készen állt az indulásra. De a hegymászás nem éppen az a tevékenység, amit csak úgy hűbelebalázs módjára elkezdhet az ember. Tehát csomagoltunk. Hen a térképet nézegette, méricskélt. A többiek pedig újra meg újra ki-be pakolták a csomagjaikat a táskáikban, láthatóan idegesek voltak. Többször kaptam rajta őket, amint éppen eltűnődve, sőt, még némi szorongással a tekintetükben engem bámulnak.
Igen, erről bővebben szeretnék egy kicsit beszélni.
A Matterhorn nem egy egyszerű magas, hóval fedett, meghódításra váró hegycsúcs számomra. Tizenhat évvel ezelőtt édesapám, aki maga is hivatásos hegymászó volt, éppen ugyanezen a napon, ugyaninnen indult a csúcs a megmászására. Soha többé nem jött vissza a hegyről.
Ezért indulok most én is oda.
Vagyis, nem is tudom pontosan, miért.



Olyan ez, mint egy zarándokút. Mert persze volt ravatalozás, temetés, meg minden, de én mégis valami űrt éreztem. Éspedig azért, mert tudtam, hogy utolsó útját nem járta, nem járhatta végig kegyelemmel. Hiányérzetem volt. Biztos neki is az lenne. Mert ha az ember elindul a hegyen, és úgy tér vissza, hogy nem teljesítette az utat, nem érte el azt a célt, amit akart, pedig tudja, hogy meg tudta volt csinálni, és tudja, hogy hivatott rá, vissza kell mennie. Egy megfagyott vízzel borított kőtömb nem hagyhatja egy megoldatlan probléma terhét az ember lelkében. Akkor sem, ha az a kőtömb 4500 méter magas, és a megmászása életveszélyes. Vállalni kell. Vállalni, azért, hogy minden este nyugodtan, azzal a tudattal fekhessünk le, hogy mi mindent megtettünk érte, és az emléke így örökre megmaradhasson.
Ezért megyek utána.
Mert tudom, hogy még nem lelte meg a neki járó örök békességét.
Bárcsak ennél többet tehetnék érte.

Másnap reggel kipihenten, mégis, mindenre elszántan ébredtem.
A csapat együtt reggelizett, evés közben nem sok szó esett. A légkör kissé feszélyezett volt.
Először semelyikük sem akarta megengedni, hogy elinduljak erre az útra. De természetesen egyvalaki megértett. Nem tudom pontosan, honnan, de tudta, hogy nekem minden körülmények közt fel kell jönnöm ide. Ha kell, akkor másfél évtized, vagy akár harminc év múlva, de neki kell indulnom. Heinrich pontosan tudta. És ezért segített. Mindenkivel, még édesanyámmal is szembeszállva meggyőzte az összes kétkedőt, vagy visszahúzó embert, hogy eljöhessünk Svájcba.
És most, tizenhat év után, újra itt vagyunk. Itt van apám is. Érzem.
Az expedíció első napjain nem haladtunk túl sokat. Rettenetesen hideg volt. Éjszakánként a hőmérséklet - még a vidéken is szokatlan módon - mínusz húsz fok alá csökkent. Hát persze, nem adja könnyen magát. Neki sem volt könnyű dolga, nekünk ugyan miért lennének egyszerűbbek a körülmények?
A tizedik napon mégis elértük a 4000 métert.
Nem volt könnyű utunk idáig. Az oxigén egyre kevesebb, még az én magaslathoz szoktatott tüdőm is élesen tiltakozott a megpróbáltatások ellen. Nagyon sokszor fájt a fejem. A többiek - természetesen Heinrichet kivéve - még mindig próbáltak lebeszélni. "Forduljunk vissza", vagy "Nem ér ennyit ez az egész, ha jobb lesz az idő, visszajövünk, egyébként sem értem, miért csinálod ezt", és hasonlókkal próbáltak meggyőzni. De most már az elszántságom legyőzte a józan eszemet.
Hen, mint már olyan sokszor, most is magára vállalta a döntőbíró szerepét, akkor is, ha ez néha hangos tiltakozást váltott ki a többiek körében, ami már-már nem is ellenem, hanem ellene irányult. De szerencsére jól kezelte az ilyen helyzeteket. Egy pillanatra sem vette le a szemét a célról, és ez nekem is nagyon sok erőt adott.
A második hét vége felé szorítani kezdett az idő.
A közhangulat egyre rosszabb lett. Én nem értem, miért. Hiszen ők akartak velem eljönni. Ha most jobban belegondolok, lehet, hogy Hent kellett volna magammal hoznom. Voltunk már ennél veszélyesebb és magasabb helyen is ketten egyedül.
De már kár siránkozni.
December 23-án végre karnyújtásnyira kerültünk úticélunktól. És ezzel egyben utunk legnehezebb részétől. A Matterhorn legmagasabb pontjára ugyanis függőleges sziklafal vezet. De nem várhattunk tovább. Már nagyon közel éreztem apámat. Vészesen közel.
Rövid helyzetelemzés után kiválasztottuk a legbiztonságosabb helyet a csákányozásra, és elindultunk. Én mentem elöl, Heinrich közvetlenül utánam.
Több órának tűnő megerőltető mászás után végre nem volt több hó fölöttem. Felsegítettem Hent is, aztán. álltunk. Nagyon sokáig. A könny az arcomra fagyott, és láttam, hogy ő is hosszúakat pislog.
A hegy alattunk végtelen, csillogó fehérségével szinte fenyegetően méregetett minket. Mennünk kellett. A leereszkedés kicsit bajosabban sikerült, mint gondoltuk, egyízben Hen majdnem felkötötte magát a segédkötéllel, de még időben lehurkolta a nyakáról az egyre szorosabbá váló köteget. Nagyon furcsa, hogy ilyen közömbösen le tudom írni ezt a pár pillanatot. És érdekes, ott, közben sem éreztem semmiféle izgalmat. Tudtam, hogy semmi rossz nem történhet. és tényleg.
Visszaértünk a többiekhez. Természetesen nem voltak szomorúak amiatt, hogy nem jöttek föl egészen az út végéig, de nem érdekeltek. Már csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenki egy darabban leérjen a hegyről.
Úgy számoltuk, hogy a visszaút nagyjából kilenc napig fog tartani.
Karácsony első napján aztán váratlanul felpörögtek az események. Már két napja folyton apám járt a fejemben. Az egész napos csendes menetelés közben végig körülötte forogtak a gondolataim. Két nappal azelőtt azt hittem, hogy mikor felérek, és lenézek a mélybe, elkap valami bódító, boldog érzés, no meg a végtelen szabadságé. De nem így történt. Inkább egy rossz érzés fészkelte el magát bennem. És ez nagyon rossz volt. Akartam róla beszélni Hennel, de ő is nagyon gondterheltnek tűnt. Más meg szóba sem jöhetett. Úgyhogy hallgattam, és őröltem magam.
Miközben ezen gondolkodom, hirtelen furcsa hang üti meg a fülemet. De semmiképpen sem mondanám kellemes hangnak. Mire észbe kapnék, és tehetnék valamit, már késő. A fenyegető hang hó alatti jégpáncél jellegzetes dobbanása, ami nem túl szívélyes találkozást ejt meg a csizmám talpával.
És elindulok. Csúszok.
Egy ideig sima havon, de aztán. a hegy egy meredekebb részén pár métert először lassú tempóban teszek meg. Itt már fel tudom mérni annyira a helyzetet, hogy tudjam, déli lejtőn vagyok, ahol kevesebb a hó. Sajnos ez a svájci Alpokra különösen igaz. A hó pár méter után elfogy.
Ekkor meghallom, ahogy a távolban a többiek elkezdenek utánam kiabálni. De nem tudok mit tenni.
Hó híján kavicsos feketeföldön folytatom utamat.
Na, itt már fáj.
Mint mikor a kisgyerekek a parkban a domboldalról gyorsan pörögve fekve gurulnak le, körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani a jelen helyzetemet, csak nincs az az őrült gyerek, aki éles köveken gurulna le 4000 méteres magasságból. márpedig velem most pontosan ez történik. Minden fordulatnál éles szúrást érzek a jobb oldalamban. Egy szuronyvég élességű kő áll ki a hasamból, ami ahányszor a talajhoz ér, egyre mélyebbre fúródik bennem. Néhol hófoltokon bucskázom át, de többnyire porhanyós földön, néhol éles kavicsokkal. Már vagy negyven métert tehettem meg eszeveszett száguldásban, mikor egyszerre. megálltam.
Látom, ahogy Hen kötéllel ereszkedik felém, de szólalni sem bírok. Mikor mellém ér, még hallom, ahogy azt mondja "nyugi, nem lesz semmi baj", de most először életemben nem hiszek neki.

A zermatti hegyimentő-állomáson december 25-én délelőtt 11 óra 25 perckor segélykérő telefonhívást fogadott az ügyeletes. A hírt továbbította a mentőhelikopter vezetőjének, aki pár percen belül csapatával a megadott irányba indult. A légimentési esélyeket nem kielégítő látási viszonyok miatt azonban a helikopter visszafordulásra kényszerült. A hegyről érkezett hívás szerint egy súlyos sérült van 4000 méter körül. Ezért a mentéshez gyalogosan indultak a mentők.

Néha magamhoz tértem, de olyan szörnyű fájdalmaim voltak, hogy ki sem mertem nyitni a szemem, mert tudtam, mindenhol csupa vér vagyok. Azt minden esetre már leszűrtem a különböző beszédzajokból, hogy hívtak segítséget, de csak nagyon soká érkeznek meg.
Addig is próbáltak felmelegíteni, kevés sikerrel. A végtagjaim már csontig elfagytak.
Van egy telefonbeszélgetés, amire nagyon tisztán emlékszem. Persze csak a vonal innenső végét hallottam, de az pontosan elég volt.
Martin beszélhetett, az expedíció egyik fő ellenzője, valószínűleg a mentőállomáson ülő diszpécserrel. A beszélgetés fő vonala az volt, hogy a gyalogosan elindult mentők napok múlva érhetnek oda, jobb időre, és ezzel együtt helikopteres mentésre pedig esély sincs a következő napokban.
Pontosan tudtam, ez mit jelent. Vagy levonszolnak valahogy önerőből, vagy itt hagynak.
Hen hangjában elkeseredettséget éreztem, bár nem láthattam az arcát. Megfogta a karomat, és megpróbált lábra állítani. Több-kevesebb sikerrel stabilan álltam már, mikor összecsuklott a jéggé fagyott térdízületem.
Ezután Martin jött oda hozzám, valószínűleg eltolhatta Heinrichet, mert erélyesen tiltakozva kiabált valamit.
Aztán egyszercsak éreztem, hogy valami a nyakam köré tekeredik. Martin egy karabineres kötelet tekert rám, én kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni az ő kezébe, de ő érzéketlenül lerángatta magáról a kezemet. Tudtam, hogy nem állok fel többet.
Nem is fogtam fel hirtelenjében, mi történik, aztán rájöttem. Ez az ember a nyakamba tekert kötélen húzva akar engem levonszolni innen!!!
Utolsó erőmmel hangot próbáltam kicsikarni magamból, talán sikerült, mert a nyakamon levő szorítás, melytől már csillagokat láttam, lazulni kezdett. Éreztem, ahogy a kötél a földre zuhan, és én végre megpihenhetek.
Hen rimánkodni kezdett. Sírt. De tudta. Én is tudtam. És a többiek is.
Itt kell hagyniuk, ha élve akarnak hazatérni.
Heinrich lefeküdt mellém, hallottam, elfúló hangján valami olyat mondott, hogy visszajönnek értem, meg nem lesz semmi baj, de persze nem hittem neki. Elveszett a komolyság a hangjából. De legalább amíg mellettem volt, a lehelete kissé felmelegítette elgémberedett arcizmaimat. Habár az sem tartott sokáig.
Aztán végre, szinte valamiféle vágyott kielégülésként meghallottam apám hívó hangját.

Az utolsó dolog, amit életemben láttam, Heinrich Koch hófelhőbe burkolózó vérvörös anorákja volt.