ATLÉTIKAI SZAKOSZTÁLY
Holokauszt. Egyszerre lerágott csont, és közben kimeríthetetlen téma, gondoljunk csak a legutóbbi bravúrra , Tarantino víziójára a bunkó vidéki Brad Pittel meg az intellektuálisan gonosz Christopher Waltzzal. Nos 97-ben egy hasonlóan bizarr ötlettel álltak elő az olaszok.
Az élet abszurd, erre a végkövetkeztetésre idővel minden ember eljut. Nem akarunk mély filozófiai értekezésbe kezdeni, ezért tényként szögezzük le, hogy a végletek és ellentétek nem léteznek egymás nélkül, s ezúton egyenértékűek. Tiszta patafizika, a különbséget csak az erkölcsünk vagy a fantáziánk határozza meg, de az meg korlátolt és változó. Schopenhauer a pesszimista filozófusok legje sem véletlenül jelenik meg, hűen követi a Voltaire féle gondolatmenetet: "Mi az optimizmus? Konokul azt állítani, hogy minden jól van, amikor rosszul vagyunk." Guido sem tesz másképpen.
(Mondjuk most ahogy ezt leírtam, nem érzem magam másnak, mint egy okoskodó hülyének, de mindegy.)
Guido (Roberto Benigni) viszont nem él álomvilágban, pontosan tudja a fent leírtakat, s aszerint éli életét. Habár mindig tisztában van a dolgok súlyával, reakciói semmit sem árulnak el félelméről vagy aggodalmáról, mindig vidámképet vág a borzalmakhoz, s voltaképpen igazat kell neki adni. Mit tehet a kisember a borzalmak ellen? Legfeljebb nevetni tud, a szörnyülködésben úgyis bujkál valami hamis drámaiság. A humor viszont mindennél komolyabb.
Ez mondjuk még nem lenne elég. Az erős főszereplőt és a groteszk megközelítést a szenzációs forgatókönyvnek köszönhetjük, amiből kihúztak mindent, ami csak öncélú lehet. Felejthetetlen jelenet, amikor Guido szónoklatot tart az árja fajról, amikor Dora anyja és vőlegénye az oktatásról diskurál vagy amikor a munkatáborban Guido összefut a doktorral, aki egy találós kérdéssel szolgál neki. Itt nem a holokausztról van szó.
1939-et írunk, Guido sajátos módon cserkészi be a fiatal tanárnőt, Dorát. Mintha a sors is úgy akarná, hogy ők ketten összejöjjenek, amikor pedig nem, akkor a roppant agyafúrt Guidó tesz róla, hogy minden isteni kinyilatkoztatásnak tűnjön, s ezt igen nagy sikerrel űzi. Már érezni lehet, hogy nincs minden rendben az olaszoknál, aztán már 41-et írunk, és a világ feketébe borul. De az élet attól még folyik tovább. Folyamatosan visszaköszönnek a korábban épphogy csak említést kapó tárgyak, momentumok. Robin Hood, az autó, a tojások, Petrarca, Schopenhauer, az ellenszenves osztályvezető, a zuhany, a kalapos ismerős és még sorolhatnánk. Szerteágazóan komplex történet, üresjáratok nélkül.
Szóval ez van. A szép, csak egy szó.
