FEHERVARU REA MENEH HODU UTU REA
avagy haditudósítás Székesfehérvárról

 


2012. március 31-én, Székesfehérváron kismaratoni országos bajnokság volt. Ugyanezen a napon 10 óra 13 perckor véget ért a kiskorúságom. De ezzel akkor nem zavartattam magam, 11:40-kor kellett elrajtolnom, és eldöntöttem, amíg le nem futom a távom (15 km) és érek el olyan időeredményt, ami vállalható egy felnőttnek, addig nem tekintem magam nagykorúnak. Talán nem is az idő számított, csak a tudat, hogy komoly, elszánt versenyzést kell bemutatnom. Hát, valami ilyesmi gondolatokkal szálltam ki Székesfehérváron a Bregyó sporttelep közelében Imre bácsi autójából. Azt nem merem állítani, hogy ezek jártak a fejemben reggel kilenckor is, amikor beszálltam abba a kocsiba.

Az időjárás lehetett volna jobb is, de nem panaszkodom (Csere Gazsiék hóviharához képest egészen szép idő jutott nekünk). Fújt a szél. De hideg az nem volt. Frissítés sem. Valahogy mindez nem számított. Hiszen csak futni kell! Hát futottam. Idén a rajtomat sem késtem le, és bár fiatal, új bíró lehetett, aki elrajtoltatott, ő sem rontott el semmit. Rá kellett szólni ugyan, hogy legyen szíves rajt előtt felemelni a zászlót, és szerintem izgalmában másodperc pontosan 11:40-kor fújta meg a sípot, azért mégis egészen szimpatikusnak találtam. De talán még nem kellene ennyire előre szaladnom az időben. Voltak ennek a versenynek előzményei, mondhatni évek óta e felé vezet az út. Az én utam.

Első kismaratoni versenyem Encsen volt, 10 km. Nem volt egy híres futás. Aztán Székesfehérváron ismét 10 km. Akkor megfogadtam, hogy a következő évben jobb lesz. Azt hiszem, örömmel mondhatom, hogy jobb lett. Egy év munkája van mögötte. Egy őszi félmaraton is van mögöttem, az után is megfogadtam, hogy a következő jobb lesz. Azért, hiába a sok fogadkozás, ha nincs mellette munka: a heti öt-hat igazi BEAC-os edzés.

Februárban komolyan hittem, hogy március idusán nagy eredményem lesz. De némi kétely is lappangott bennem. Aztán egy jól sikerült szombati edzés, fáradtság és a testvérem által hazahozott négynapos influenza ellentmondásos hármasa igazán megingatott a hitemben. És még a verseny időpontja is megváltozott (ami egyébiránt egészen jól jött). Először nem akartam elhinni, elfogadni a betegségem. Aztán átadtam magam a gyengeségnek… aztán rájöttem, hogy de mégis! De mégis küzdeni kell! De minek…? Mert az nem lehet, hogy amire vártam, amire egy évig lelkileg is, fizikailag is készültem egy influenzával semmivé legyen! És hasonló érzések összevissza egyformasága kavargott bennem. Hogy mi segített? Imre bácsi. Az edzések. „El kell hinned, hogy erős vagy!” És elkezdtem hinni, hogy igen: betegségből épphogy kilábalva is tudtam olyan edzést csinálni, ami jónak mondható; hogy a pihenés igenis segíthet (köszönöm Zsanett); hogy „az nem lehet, hogy ezekkel az edzésekkel ne érjek el jó eredményt”! És az utolsó heti edzések könnyedsége, izmaim engedelmessége, melyek tökéletesen alátámasztották Imre bácsi szavait.

Tehát ezek voltak az előzmények. Fontos volt még Imre bácsi egy mondata a Székesfehérvár felé vezető úton. Ez később, a futás alatt eszembe jutott: „a verseny olyan, mint az élet: fiatalon, kezdetben nagy az ember lendülete, hite, később stabilabbá, biztosabbá, egyenletesebbé válik, mint a felnőttkor, s aztán eljő a nehézség, az öregség, a fájdalom, a fáradtság és a halál. Ezt a halált túl kell élnie a futónak –legalábbis addig, amíg beér a célba.” Az utolsó köröm alatt sokszor jutott eszembe ez a hasonlat. Az elején is eszembe jutott, azt hiszem, azért, mert megtetszett. Azt is tudtam, Imre bácsi is mondta, hogy a rajton sok minden múlik: azt komolyan kell kezdeni, de elszaladni nem szabad túlságosan. Végül a fiúk közt futottam le az eső néhány-száz métert.
Ismét Kenesei Zsanettet kell említenem, mert az ő tapasztalatai jutottak eszembe talán a második kör felénél. Ott egy szakaszon egymás mellett futottunk a későbbi ötödikkel. Éreztem, hogy hangosabban veszi a levegőt, hogy egy picit kell gyorsítanom és akkor megtörik. Így hát gyorsítottam. Többet nem közelített.

A verseny nagy részét elfelejtettem. Arra emlékszem, hogy elfáradt a lábam a 4. körre (összesen hat körös volt a verseny). Arra is emlékszem, hogy a tóhoz szerettem kikanyarodni, mert onnan jött a félig oldal-, de inkább hátszél. Arra is emlékszem, hogy volt az előttem lévő, a harmadik lány közel is, de aztán csak eltűnt a szemem elől. Le is köröztem néhány embert, de amikor engem leköröztek a fiúk az rossz volt, mert, ahogy ők beértek a célba, úgy kiürült a pálya. Addig mindig volt ki után szaladnom (erről Kovács Melinda jutott eszembe, aki nemrég mesélte, hogy ha versenyen lát maga előtt egy embert, az minden gondolata, hogy csak őt érje utol!) De az utolsó körre egészen egyedül maradtam. Akkor már tényleg alig vártam, hogy vége legyen, ám azt is éreztem, hogy ez jó futás lesz, hiszen hajrázni már –úgy éreztem –nincs semmi erőm. Azon a körön hosszú másodperceket, talán perceket buktam. Ezt is éreztem. De elhittem, hogy még hajtani kell, mert sokkal több veszhet el, ha elhagyom magam!

De a verseny egésze homályba vész. Jobban mondva egy nagy érzéskupac, amiből alig tudok tiszta részleteket kivenni. Utólag csodálkoztam, hogy ilyen hamar vége lett. Ott rögtön ez nem jutott eszembe, csak megörültem, mert hallottam, hogy a mögöttem érkező fiúnak 65 percet mondanak időeredménynek. És megkönnyebbültem: felnőttem!

 

Ferenc Kata

 

A verseny képgalériája: Képgaléria