Berántás a távgyaloglás világába
Kategóriák csípőből



Berántás a távgyaloglás világába. Ezzel a nagyon csalóka címszóval tudom csak tömören kifejezni azt, hogy „hogyan vitt rá a lélek” arra, hogy megismerkedjek a gyaloglás sportággal, amit az átlag magyar állampolgár csípőből lekategorizál úgy: „ja, az a csípőficamos mozgás”, és aztán mégis mi vezetett ahhoz, hogy még egy Országos bajnokságra is elmerészkedtem.

2012. május  20-án abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Veszprémben részt vehettem a Magyar Egyetemi és Főiskolás bajnokság 5000 méteres női gyaloglás számában, mint a BEAC tagja és mint az Eötvös Loránd Tudományegyetem ötödéves pszichológus hallgatója. A távgyaloglással való ismerkedést ugyan már „relatíve rég” 2010 őszén megkezdtem, mivel úgy alakult, hogy többször sok hónapot kihagytam, most február végén gyakorlatilag a nulláról futottam neki újra az edzéseknek, a formába hozásnak és nem nagyon volt egyebem a sportág tiszteletén, szeretetén kívül. Pont ezért, amikor tavasszal Imre bácsi azt mondta, hogy elindulhatnék egy 5000 méteres versenyen, megmondom őszintén meglepődtem és nehezen tudtam elképzelni, hogy gyakorlatilag alap állóképesség nélkül, iramérzék után inkább csak áhítozva, szabályos gyaloglással, tisztességes időn belül teljesítsem a távot. Edzésen a leghosszabb táv, amit rekortánon gyalogoltam 2000 méter volt és arra is csak a verseny előtt került sor, persze nem azért, mert korábban teljesen alkalmatlan lettem volna hosszabb távokra, hanem a „berántás” része volt, meg mivel nem vagyok kellően edzett, terhelni sem lehetett annyira. Úgy fogtam fel, hogy olyan lesz, mint egy jó improvizáció – nem tudok magammal szemben kockázatos elvárásokat kialakítani és az esélytelenek nyugalmán túl néhány konkrét, személyes célért fogok küzdeni:1, végigmenni a távot akkor is, ha már a fele előtt úgy érzem magam, mint aki hetekre fennmaradt a vidámpark legészbontóbb hullámvasútján és meghibásodás miatt nem tud lejönni 2. 30 percen belüli időt menni „biztonsági versenyzéssel”. Eltés identitásomért nem aggódtam, mert az egyetem azért nem arról híres, hogy sporttáskákkal közlekednének a hallgatók (leszámítva persze azokat, akik valamilyen sporttal kapcsolatos szakra járnak) a kampuszon és hemzsegnének a távgyaloglók, viszont, hogy a BEAC-ot képviselhetem ezen a versenyen mint nagyjából egyetlen egyetemista korosztályú gyalogló, nos ez komoly felelősségnek tűnt.
Imre bácsi néhány héttel a verseny előtt felvetette, hogy mivel ez a bajnokság nyílt bajnokság, Südi Anna, edzőtársam is álljon be és segítsen nekem, diktáljon egy egyenletes iramot, nem azért, hogy tömeget képezzen, netán mert nem tudnám teljesíteni a távot, vagy, hogy népszerűsítse a gyaloglást, hanem, mert egy nyolcszoros magyar bajnokról szerintem teljesen jól el lehet képzelni, hogy csípőből bajtársias. El lehet képzelni, elvárni nem szép, viszont szerencsére a helyzet, ahogyan én látom, nagyon jól alakult.

Életem első gyalogló versenye. „Rejthoz”- így a piros pólós hölgy (olyan meglepő hangsúllyal szólt mintha egy Mike Leigh filmben lennénk, mert egy érdekes fintort is vágott hozzá. A reflexíveim mintha holtukból támadtak volna fel. Sípszó – egyszerűen előre kellett vágnom, hogy a feszültséget kitomboljam, valójában nem is tudtam volna lassabban elindulni az első métereken. Ellenfeleink – Récsei Petra és Récsei Rita – gyaloglási stílusával is ott találkoztam először – valószerűtlen, újszerű ingerek, gyors ritmusú mozgás, szűk fókusz az iramon. Mellettem aztán előttem: Anna, a maga szép, harmonikus, magabiztos lépteivel, akár egy diszkrét amazon. 5 perc és 5:20 közti első ezreket szerettünk volna menni, aztán ugyanezt a ritmust tartani, ami pompásan sikerült is, a 3000 is jó lett. Nagyon jól estek menet közben Anna, Anikó és Imre bácsi bíztató szavai, rengeteget tud számítani, ha egy küzdelmes helyzetben az emberhez beszélnek. A kimondott szavak szuggesztív ereje néha többet jelent, mint az izmok összehúzódásai. A beszéd néha tett, kómásokat ébreszthet fel a kómából. Mire a 4000 méterhez értünk már száraz, fülledt meleg volt, ami nehezítette az előre haladást, de sulykoltam magamban, hogy tilos kiszállni – ez most csak hullámvasút és éppen zuhanok, de majd jó lesz, könnyedebb rész is jön. Olyan volt, mintha a kanyarok lennének a meredek kihívások az egyenesek pedig a hullámvasút amolyan pihenő felfele szakaszai, ahol visz a már begyűjtött lendület. Ilyesmik jutottak az eszembe, de ez nem változtatott azon, hogy egyre melegebb lett, a levegő állt. „ picit levegős”- vetette oda az egyik versenybíró Annának, na ezen jót derültem. Igen, jó lett volna ha picit szellős, levegősebb az idő, mert Anna gyaloglása az minden volt, csak szellős nem.
Az utolsó körökben valamelyest még hajráznunk is sikerült és amiért jöttünk az szintén sikerült. Végigmentem, bőven 30-on belüli eredménnyel, 28-al kezdődött az időm úgy, hogy a verseny előtt sajnos csak 4 és fél órát sikerült aludnom. Ellenfelem, Récsei Petra ugyan leelőzött, de külön diadalittassá tesz a tudat, hogy ez sem közben, sem utána egyáltalán nem zavart, hiszen tudtam, hogy ő más módon és erre a versenyre más szinten edzett. Ne lavírozza össze az ember a reális és az ideális céljait. Az első gyaloglóversenyemen, végül is egy országos mezőnyben ezüstérmes lettem, egyre jobban szeretem ezt a sportágat és nagyon tetszett a verseny hangulata, a versengés maga. A saját futamom után különösen jó volt látni Zsanett és Fanni szuper 800 méterét és a többi BEAC-os futását is, szurkolni.
Berántás a távgyaloglás világába. Úgy éreztem, hogy igen, ez az a pont, hogy végre, egy fél fokkal közelebb kerültem a gyalogláshoz. Szép és nagy kihívásokat látok a fejlődésben, a versenyzésben és a gyaloglással kapcsolatos előítéletekkel való megküzdés terén. A magyar felnőtt atlétika egyre kopik, zsugorodnak a mezőnyök és ezen belül is a gyaloglók (rendben, elismerem, hogy ez külön kaszt), már az egyetemista korosztályban is úgy tűnik kevesen és talán egyre kevesebben vannak (Budapestről egyetemista csak én voltam például).  Vagy már minden gyalogló hivatásos és „foglalkozásszerűen jövedelemszerzési céllal” gyűri a rekortánt Honoluluban? Vajon hol vannak?

Ezúton is szeretném nagyon megköszönni Imre bácsinak és Anikónak a felkészítést és a sok bíztatást, segítséget, Annának pedig, hogy velem jött. Vannak az ember életében emlékek, pontok, amik kidomborodnak – hát ez nekem olyan. A gyaloglás nem a csípőficamról szól, viszont az a benyomásom, hogy kínál eszközöket, formákat és lehetőségeket arra, hogy az ember miként küzdjön meg népszerű tévhitekkel és levitézlett kategóriákkal. Az ízületi mozgásterjedelem egy fizikai paraméter, ami különben növelhető is. Attól, hogy valaki ilyennel rendelkezik és mondjuk férfi, attól homoszexuálisnak címkézni (ez a második leggyakoribb címkéje a gyaloglásnak) – alapvető gondolkodásbeli torzítás és nyilván azok találták ki, akik, ha csinálnak egy törzshajlítást, akkor olimpikon tornásznak érzik magukat, ha elérik a bokájukat, viszont a föld elérése már fel sem merül.

Fényképalbum

Bajnai Nóra