Elérkezett a nagy nap, amelyre oly régóta vártunk
Nagy Zsuzsa a BEAC világhírű futója látogatást tett atlétikai szakosztályunknál
A Tokiói Olimpia 4. helyezettje, a Budapesti Európa Bajnokság 2. helyezettje 800 méteren, valamint 880 jardon világcsúcstartóként vonult be a világ atlétikájának legnagyobbjai közé

 

 

 

 

 

Sajnos amikor én a BEAC-hoz kerültem 1968-ban Ő már abbahagyta versenyzői pályafutását, így személyesen nem ismerhettem. Bárki beszélt róla, mindig a legnagyobb tisztelet, és elismerés övezte sport eredményeit, és emberi tulajdonságait. Az utódok számára itt hagyva egy olyan rendkívüli teljesítményt, amelyet még ma is nagyon nehéz túlszárnyalni.

Többször próbálkoztunk már, hogy személyesen tudjunk vele találkozni, de valami mindig közbe jött. Szabó Imre barátom, vezetőedzőnk soha semmit nem ad fel az életben, így ebbe se nyugodott bele. Kérésére izgatottan tárcsáztam a telefont, és férjével egykori edzőjével Szabó Ambrussal beszélve, igenlő választ kaptunk a találkozás lehetőségére, és időpontjára.

Rendkívüli izgalommal készültünk erre a nem mindennapi találkozóra, sportolók, és sportvezetők egyaránt. Ráadásul 1964 Tokiói Olimpia óta pont 50 év telt el. Elképzelhető, hogy a sors alakította így, hogy pont egy ilyen nagy jubileum kapcsán találkozzunk. Elérkezett a pillanat, amikor Nagy Zsuzsa és férje belépett találkozónk színhelyére. Mintha 50 év nem telt volna el, hiszen ugyanolyan karcsú termete, mint akkoriban volt. Valami megmagyarázhatatlan atmoszféra hatotta át jelenlétével az ott lévőket. Bevallom férfiasan mindannyian nagyon zavarba jöttünk. Zsuzsa nem gondolta, hogy ennek a meghívásnak a fő mondanivalója Ő, és ünnepelni szeretnénk vele együtt ezeket a csodálatra méltó eredményeket.

A kezdeti zavar után záporoztak a kérdések felé. Mindenki szeretett volna sok mindent megtudni pályafutásáról, edzés módszeréről, a nagy versenyekről, a téli alapozásokról, a verseny időszak felkészüléseiről, milyen pályán futott, milyen cipőben, hogy tudta össze egyeztetni a sportot a tanulással, a gyermek vállalással, milyen volt az a korszak, mit jelentett a sport számára, hogyan ismerték el eredményeit, milyenek voltak a tengeren túli versenyek, miért lett a BEAC atlétája kezdetektől fogva, hány éves korában kezdett el futni, mennyi volt a legnagyobb kilométer szám, amit egy edzésen futott, kik voltak a legnagyobb ellenfelei, milyen érzések hatották át, amikor abbahagyta a versenyzést, utána milyen lett a civil pályafutása, gyerekekről, unokákról érdeklődtek, valamint mit érzett a futás legnehezebb pillanataiban, izgult-e a versenyeken. Természetesen a teljesség igényei nélkül próbáltam felidézni a kérdéseket. Az Ő rendkívüli szerénységével, alázatával válaszolt minden kérdésre. Látszott az arcán, hogy meghatódott, talán nem gondolta, hogy ennyi évtized után a sportolók úgy ülik körbe érdeklődő szemekkel, csodálattal, tisztelettel, mint ahogy egy édesanyát szerető gyermekei veszik körül. Válaszaival mindannyiunk számára személyesen is megtapasztalhattuk, hogy miért is övezi a mai napig ilyen nagy elismertség, és szeretet. A beszélgetés közepe fele kinyitotta táskáját, és elővett olyan fényképeket, és nemzetközi sportújságot, amely a világ legelismertebb atlétikai szaklapja, aminek Ő a főoldalán volt látható. Ezt is olyan szerényen tette, mintha ez egy hétköznapi történet lenne. Jaj, de jó érzés volt ezeket a sport történeti anyagokat kézbe venni, megfogni, hiszen sportolóink közül ekkor még senki sem élt.

Egy nagyon érdekes történetet is elmesélt, amikor a Tokiói Olimpián futott, egy olyan futócipőt használt, amit a BEAC cipésze Bodnár Mester készített. Amikor az Olimpia selejtezőjét megnyerte, akkor az Adidas képviselője személyesen megkereste, és az akkori kor legjobb Adidas futócipőjét adta neki. Ma már a 10 éves gyerek számára is természetes, hogy a legjobb sportfelszerelésekben versenyezzen. A versenyzői pályafutása befejezése után egy pár évvel, már az atlétikával is lehetett pénzt keresni, de Ő azt mondta, egyáltalán nem bánja, hogy Ő az akkori teljesítményéért nem részesült anyagi elismerésben. Természetesen volt edzőjétől is sok mindent megtudtunk kérdéseink által. Ezen a délutánon szerettük volna megállítani az óra mutatóit, mert azok szélvész gyorsan mentek előre. Már három órája beszélgettünk, de úgy éreztük, hogy még sok mindenre szeretnénk választ kapni.

Ez a találkozó meggyőződésünk szerint egy életre felejthetetlen nap volt mindannyiunk számára. Azzal az ígérettel távozott közülünk könnyed , légies lépteivel, igaz, hogy elszakadt az atlétikától, de eljön a BEAC-osok családjához, hogy egy versenyen is láthassa az utódokat.

Mindannyian köszönjük, hogy megtisztelt minket jelenlétével, ezúton is kívánunk nagyon hosszú, egészséges, boldog életet, neki és egész családjának.

Minden BEAC-os atléta, és sportvezető nevében
Gerendási István