Kalandozások Európa szélén
Dani Áron akadályfutásban idei legjobbjával második, Kenesei Zsanett 800 méteren harmadik helyezést ért el a hétvégi Leiria International Meetingen.

 

 


A tavalyi dublini utazás óta már semmilyen reptéri „balesettel” nem lehet megijeszteni, ezért teljesen normálisnak vettem, hogy péntek délután az egyetlen gép egész Ferihegyen, ami késik, az a mi lisszaboni járatunk volt.

20:30-kor, egy óra késéssel fel is szálltunk, éjfél körül pedig landoltunk Portugáliában. További bő fél órát vártunk egy manchesteri járatra, ahonnan egy angol gátas fiú jött még velünk a verseny helyszínére.

A Lisszabon és Leiria közti kb. 140 km-es távot nevetségesen kevés idő alatt tettük meg - talán ezzel akart kompenzálni a sofőrünk, de így is elmúlt hajnali 2, mire ágyba kerültünk.

Szombat reggel a leírhatatlanul remek panorámás szállodai étterem meglátogatása után megejtettem egy rövid városnéző futással egybekötött átmozgatást, aztán a pihenőidőben, csak úgy, mint a hétvége minden egyes "üres járatos" percében, faltam az államvizsga tételeket.

A stadionról első ránézésre azt a megállapítást tettük Áronnal, hogy olyan, mintha a Lehel téri piac és a körtéri 4-es metró állomás fuzionált volna - gigantikus méreteket öltve.
Mint később kiderült, a 2004-es foci Eb néhány meccsét is itt rendezték, illetve, aminek eleinte megörültem, majd futás közben inkább szájhúzva konstatáltam, hogy ugyan Mondo pálya van, de a belső ív kicsit ki van kopva.

A leiraiak egyébként – teljesen jogosan – nagyon büszkék arra, hogy a Benfica és a Sporting után az ő atlétikai szakosztályuk a 3. legerősebb az országban, annak ellenére, hogy kis költségvetéssel, viszonylag kevés versenyzővel „gazdálkodnak”.

Az óceán közelsége miatt állandóan erős széláramlatok söpörtek végig a tájon, ettől eltekintve remek idő volt egész nap.

A call roomban a lányok fesztelenül, lazán viselkedtek, engem is megnyugtatott kicsit a felszabadult hangulat. Mikor melegítésnél felvettem a szögest, akkor jött meg igazán a kedvem a futáshoz, ám az első 200 m megtétele után kicsit lehangolódtam, mivel éreztem, hogy lassú.

Újfent hajráverseny kerekedett, egy angol és egy portugál lány lépett el kicsivel a végén, és én már megint azzal a szörnyű érzéssel jöttem le a pályáról, hogy nem tudtam kifutni magam, pedig most nagyon akartam volna szenvedni.

Áron akadályfutása viszont a tőle megszokott színvonalhoz mérten fantasztikus élmény volt. Nyugodtan kezdett, az első boly végére, szélárnyékba húzódott, majd ahogy szakadozott szét a mezőny, egyre előrébb helyezkedett. Az utolsó 1000 méterre kialakult egy 3-4 fős csoport, akik kicsit jobban elhúztak, az utolsó körre Áron és egy portugál fiú maradtak elöl, a hosszú egyenes akadályára, a vizes árokhoz, és az utolsó akadályra is fej-fej mellett érkeztek, majd a portugál néhány ütemmel jobban jött le az akadályról és kicsivel Áron előtt ért be.
Mindenesetre Áron, még mondhatni szezon eleji formában idei legjobbját és élete 2. legjobb 3000 akadályát teljesítette.

Vasárnapra pedig a rendkívüli vendégszeretettel megáldott portugál szervezőktől kaptunk egy sofőrt, aki elvitt Lisszabonba és körbevitt a városban. Akadt ugyan némi nyelvi problémánk vele (egy életre megtanultuk, hogy nem mindegy, hogy ocean area vagy oceanario…), de végül a portugál főváros legfontosabb nevezetességeit megtekintettük, többek közt a Vasco da Gama hidat, Európa leghosszabb hídját, a Santa Justo felvonót, a IV. Péter teret, az 1998-as World Expo helyszíneit, a történelmi belvárost és a Szent György várat.

Lisszabonnak összességében enyhén San Francisco és kicsit Barcelona beütése van, leginkább a meredek utcák, a házak különleges díszítőelemei és a régimódi villamos miatt, de persze a temérdek tér, melyen portugál királyok és felfedezők szobrainak hada sorakozik, rögtön elhessegeti ezt a gondolatot.

Este kimetróztunk a reptérre (a lisszaboni metrón, csak úgy, mint nálunk a 70-es évekig, bal oldali közlekedés van), éjfél után pár perccel pedig felemelkedtünk és néhány perc múlva már a spanyol városok éjjeli fénypókhálóját csodálhattuk. Pár óra múlva, hajnalhasadás előtt néhány perccel elhagytuk a Balatont, további 6 perc múlva pedig már a Csepel-sziget első házait pillantottam meg. Végre itthon vagyunk.

Kenesei Zsanett