Sok meglepetés a Népszigeti Terepfutáson


Régóta szerettem volna már kipróbálni magam 10 km-en versenyhelyzetben. Erre jó alkalmat adott a Népszigeti Terepfutás jún. 28-án. Kicsit aggódtam híresen rossz tájékozódási képességem miatt, ezért írtam is előzőleg a Beda Szabinak, hogy ugye rendesen ki van szalagozva az útvonal? Megnyugtatott, hogy csak az téved el rajta, aki még az atlétikai pályán is eltéved. Én tévedtem már el négy körös terepfutáson kétszer, de atlétikai pályán még nem, úgyhogy megnyugodtam.

Átnézve a tavalyi eredménylistát és szemrevételezve a mezőnyt azt a stratégiát találtam ki, hogy beállok nagyjából 10.-nek, akkor biztosan nem futom el magam, ha meg nagyon jól megy, még mehetek előrébb. A rajt után hárman azonnal nagyon elhúztak, láthatóan más ligában játszottak. Magamat viszont minden erőfeszítés nélkül a negyedik helyen találtam. Nem sokkal mögöttem jöttek még négyen, némileg rosszallva vettem tudomásul, hogy engem használnak nyúlnak. De legalább ők is abban a tempóban futottak, ami nekem kényelmes volt. (Jó, egy picit azért gyorsabban futottam a kényelmesnél.) Csak az egy lányt sajnáltam, aki időnként akkorákat nyögött, mint egy birkózó, amikor letérdeltetik. Abban is reménykedtem, hogy ha többen nézzük a jelzéseket, csak nem tévedek el.

Nemsokára megelőzött egy srác, de legalább lekerült a felelősség a vállamról. Aztán beértünk az ártéri erdőbe, itt rendesen lelassultunk. Cikáztunk az ösvényen, közben hol köszöngetni kellett egy keresztben „nőtt” fatörzsnek, hol átugrani egy földön fekvőt. Aztán jött egy szűk, csalános ösvény, amire Szabi előre felhívta a figyelmünket, hogy itt nem fogunk tudni előzni. (Inkább a csalánt említette volna.) Itt csak a mögöttem futó lányra való tekintettel fojtottam el a szitkokat. Amikor kiértünk az erdőből, az előttem futó fiú hirtelen megállt és a cipőjével kezdett babrálni, mint utóbb kiderült, egy kő ment bele. Ismét negyedik voltam. Elértünk a frissítő állomásra, gyorsan felhörpöltem a vizet, majd a kötelező félrenyelés után (sose fogok megtanulni futva inniL) csapattam tovább egy új terepen: magas fűben.

Az útvonal ezen része egy hurok volt, ami az előző frissítő állomásban végződött, majd ismét betámadtunk az erdőbe az említett szűk, csalános ösvényen, ahol viszont már szép számban jött a derékhad. Nem lettem volna a helyükben, amikor elengedtek. Utána következett egy kellemes, homokos szakasz, pontosabban strandolásra kellemes lett volna, futásra nem annyira. Itt elhúzott egy srác, nekem nem nagyon ment a zsákban futás. De amikor ismét szilárd talajt ért a lábunk, rákapcsoltam és pszichológiai hadviselésként épp akkor előztem vissza, amikor elhaladtunk az egyik rendező mellett, jó hangosan megköszöntem neki a szolgálatot. A srác le is maradt, ahogy illik.

Sajnos, mivel megint nekem kellett nézni a szalagokat, egy tereptárgy kikerülése után sikerült eltévednem. Nem nagyon, az irány jó volt, csak eltűnt mögülem a srác és tudtam, hogy ennyire nem vagyok gyors. Elkezdtem gondolkozni, merre lehet a cél, nézegettem a csónakházakat, hátha át tudok vágni valahol. Tájékozódás közben még bele is sétáltam (bocs, Imre bácsi). Az órám közben már 45' fölötti időt mutatott, fel voltam rá készülve, hogy hátulról fogok rátalálni a célra, a Meder utcai hídtól visszasétálva. És akkor megpillantottam a srácot jobbra, lenn a parton, jóval előttem! Az világos volt, hogy negyedik már nem leszek, de legalább a célba beérek, ezért átvágtam a bokrokon, le a másik útra. Közben utolért a lány is, még mindig nagyokat nyögve. Mondtam neki, hogy ne erőlködjön annyira, így is simán győz. Én se hajtottam, mivel közben elkezdett görcsölni a bal vádlim. Gondoltam, ráérősen bekocogunk egymás mellett, milyen idilli lesz. De trappolást hallottam a hátam mögött, kénytelen voltam megint rákapcsolni, mire a jobb vádlim is elkezdett görcsölni. Elengedtem a lányt és már csak arra figyeltem, hogy fiú meg ne előzzön, és végre beértem a célba.

A vádlimat sikerült gyorsan kinyújtani, a víz, amit egy kislány odahozott, nagyon jólesett. Visszasétáltam a versenyközpontba és felhívtam Imre bácsit. 48:05, 5. hely. „Jól van, gratulálok!” Majd hozzátett egy sokkal fontosabb mondatot: „Jössz fel.” Ezután előírásszerűen levezettem, lenyújtottam, majd nem éppen előírásszerűen belesétáltam egy pad kiálló csavarjába. Amíg vérzett, átöltözés elhalasztva. Közben megtudtam, hogy a táv valójában 10,6 km volt. Figyelembe véve a terepviszonyokat, a 4:30-as tempóval már szinte meg is voltam elégedve. Később átöltöztem és úgy döntöttem, megvárom az eredményhirdetést, egyszer mondta valaki, hogy illik ezzel megtisztelni a sporttársakat. Még tapsoltam is.

Kicsit kihagyhatott a figyelmem, mert nagyon meglepődtem a nevemet hallva. Harmadik helyezettként szólítottak. „Mi van? Melyik kategóriában?” „Felnőtt” – mondja Szabi. Utólag úgy gondolom, azok közül, akik előttem értek célba, ketten vagy 18 éven aluliak, vagy 40 éven felüliek voltak, ez felértékeli a bronzérmemet;-). Mindenesetre hitetlenkedve odamentem, közben magamban dühöngtem, hogy átöltöztem, az érmet E-betűs pólóban kellett volna átvenni.

Tudom, hogy egy versenyem foggal-körömmel kell küzdeni, de ezen a versenyen annak örültem a legjobban, hogy nemcsak az elejét nem futottam el, de az utolsó pillanatig majdnem élveztem is a futást.

Erdős Attila