A 119. Magyar Bajnokság egy 1500-as szemével


Az OB-t megelőző hetekről készülőben van egy hosszabb írásom, ezért most csak a hétvégi eseményekre koncentrálnék. Csütörtök délután értünk haza Salzburgból (ebből már azért sejthető, hogy nem unatkoztunk...), édesanyámmal pedig péntek délután háromkor már fogyasztottuk a kilométereket az M7-esen a vadonatúj székesfehérvári stadion felé. Az első jele annak, hogy izgalmas versenynek nézünk majd elébe, az volt, hogy a szangvinikus énem túlburjánzott indulásnál, ennek következményeképp otthon felejtettem a szögesemet... Ezúton is nagyon szeretném Zsófinak megköszönni, hogy átverekedte magát a cipőért a lakásunkon.

A távfutók közül Pernesz Zsófi, Balog Evelin és én léptünk először pályára az 1500-as döntőben, többek közt az idei 1500 és 3000 akadály ranglistavezető Gyürkés Vikivel és napokon belül ifjúsági olimpikonná avanzsáló Tóth Lilivel együtt.

A versenynek minden momentuma hihetetlenül élénken él bennem, de csak egy gondolatot emelnék ki: az utolsó 600 méterre ketten maradtunk Vikivel, és ahogy lépkedtem mögötte, egyre csak az járt a fejemben, hogy egy kör múlva lehet, hogy nagyon fog fájni mindenem, de túl kell rajta lendülni, mert az 1500 méter nem egy önsajnálat szakkör. Az utolsó 200-on aztán ténylegesen azt kellett mantráznom magamnak, hogy bármi történik, ki kell bírni - kicsit olyan Billy Mills stílusban.
Megérte a végsőkig türelmesnek lenni: a vizesárok mellé érve kiléptem Viki mellé, és ott már nem volt apelláta, menni kellett. Nagyjából 40 méterrel a vége előtt már éreztem, hogy meglesz (célegyenesbe értem az első felnőtt bajnoki címem felé - ha élhetek ezzel a kis képzavarral), a célba érkezésről pedig annyit, hogy úgy éreztem, azért az egy pillanatért megérte minden egyes edzésbe fektetett pillanat az utóbbi hónapokban.

Zsófi pénteki versenyzése a magyar bajnokságokon elért eddigi legjobb helyezését eredményezte, mi több, hozzátéve, hogy idén indult másodszor 1500-on, a rendkívül figyelemreméltó 5. helyen ért célba. A táv elején sajnos egy rövid időre rossz pozícióba került, ahonnan nagyon nehéz lett volna az élbolyra való felfutás, így az 1500-nak egy jelentős részét űrben kellett végigfutnia, ami, mint tudjuk, ilyen tempónál hatalmas lélekjelenlétet igényel. Evelin pedig legjobb juniorként az abszolút 6. helyet szerezte meg, így az első hat helyből hármat mi, BEAC-osok vittünk el.

A dobogó mögé állva pedig néztem Imre bácsit, ahogy rám mosolyog, rápillantottam a BEAC címerre a pólómon és azt gondoltam magamban, hogy még soha nem voltam ennyire büszke arra, hogy az egyesületemet képviselhetem országos bajnokságon.

Szintén pénteken debütált Széll Gyöngyi is a 400 méter előfutamában, ahonnan egyéni csúcs közeli idővel, könnyedén jutott a másnapi döntőbe, ahol szintén egyeni csúcsához közel a 6. helyen ért célba.
Szombaton Pásztor Merci magasugrás döntője volt az egyik legfontosabb pontja a napnak: Merci sajnos 178 cm-en három rontott kísérlet után a 6. helyen végzett, Deutsch Domonkos, a korábbi kiváló BEAC-os magasugró Deutsch Péter fia élete első felnőtt bajnokságán 190 cm-ig jutott a selejtezőben.

A második napon a főattrakció Dani Áron akadályfutása volt, mivel nekünk csak előfutamok voltak 800-on, ahol szépen hoztuk mindhárman (Perjés Fanni, Zsófi és én) a „kötelező” döntőbe jutást.

Az akadályt a férfi kalapácsvetés döntője után, este fél 8 körül lőtték el. Áron 2500 méterig az akadályfutás iskolapéldáját mutatta be: remek gátvételekkel, jó ritmusban, tökéletes pozícióban futott a VEDAC-os olimpikon Minczér Albert mögött, akinek a táv kétharmadáig Szögi István is segített az iramot diktálni. Az utolsó 1000 méterre Áronék ketten maradtak, s az utolsó 3 akadályra Áron kissé elkészült az erejével, ám a 2. helyet így is nagyon könnyedén szerezte meg. Áronnak a fedett pálya és a mezei bajnokság sem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte, illetve Ahhoz képest, hogy szezon elején, sőt, még néhány hete is milyen problémákkal küzdött, ő is emberfelettien teljesített, pláne, hogy neki minden egy lapra volt feltéve a hétvégén. Áron a problémák ellenére egy egyenletesen javuló, harmonikus teljesítményt produkált akadályon május óta, míg ellenfelei sokszor szinte a semmiből előkerülve értek el jó eredményt – most épp ők is a hullámvölgy tetejére értek.

Göllény Zsombor a 800 méter előfutamában egyéni csúcsot ért el, saját korsztályában a második legjobb eredményt érte el, s életében először futott két percen belül, ám ez az erős felnőtt mezőnyben ez még nem volt elég a döntőbe jutáshoz.

Vasárnap 800 és 5000 méteren voltunk érdekeltek, illetve a női 4x400-ás váltónk.
5000-en a legjobb eredményt Csere Gazsi érte el: a nagy melegben végig egyenletes iramot futó élmezőnyben lépkedett, s én személyesen még soha nem láttam pályaversenyen ennyire jól hajrázni: az utolsó 300-on Bene Barnabás egy hosszabb hajrát indított, s Gazsi őt követve a dobogóért küzdő bollyal fordult rá az utolsó kanyarra. A hajrában alig fél másodperccel maradt le a dobogóról, ami számára szintén a legjobb eredmény, amit eddig pályabajnokságon 5000-en elért a felnőttek közt, illetve, nem mellékesen egyéni csúcsot is futott, ami egy biztató jel az őszi utcai versenyekre nézve.
Balog Evelin az első napi 1500 méter után vasárnap 5000-en is rajthoz állt az Eb indulókat felvonultató népes mezőnyben. Evelin ugyan nem készült specifikusan a 12,5 körös távra, mégis nagyon egyenletes, az elején talán kicsit vakmerő iramban teljesítette a távot.

800 méteren tehát a 7 fős döntőben 3-an BEAC-osok voltunk. Nekem személy szerint Zsófi versenyzése tetszett a legjobban, mivel végig hihetetlen hidegvérrel, céltudatosan futott, az elején tudatosította magában, hogy ha dobogóra akar állni, akkor a címvédő Aradi Bernadettel kell elfutnia. Fanni mögöttem és a 400-as bajnok Kéri Bianka mögött futott, s idei legjobbjával az 5. helyen ért célba. A hajrára aztán 4-en maradtunk a három dobogós helyért, az én nem éppen összeszedett versenyzésemről talán annyit, hogy 600 méternél végre észbe kaptam, hogy futni kéne, ha egyáltalán dobogón szeretnék állni. Ez sikerült is, idei legjobbammal ezüstérmes lettem, Zsófi pedig egyedülálló módon egyéni csúcsot futott országos bajnokságon, s 4. helyen ért célba.

A váltó aztán már csak egy örömfutás volt: a mi 4x400-as csapatunk (Zsófi, Fanni, Gyöngyi és én) a Gödöllővel, a VEDAC-cal és a Debrecennel ellentétben szinte csak középtávfutókból állt, így a gyorslábú, friss sprinterekkel szemben nem sok esélyünk volt a dobogóra, azonban mindenki a tőle telhető legjobbját nyújtotta, s életünkben először 4 percen belüli idővel értünk célba, ami BEAC-os csúcs.


Kenesei Zsanett