MARATHON OB 2015

 

Tisztán előttem van a képkocka azokból az időkből, amikor 2012-ben az epizodikus, személyes és egyedi emlékezet tárgyában készített egyetemi szakdolgozatommal bíbelődtem. Nagy segítséget jelentett akkor, hogy néhány beacos atléta a jó „hűséges amatőr” kategóriából vállalta, hogy mély interjút csináljak vele. Muzsnay Peti is részt vett méghozzá nem is egy olyan felemásan öncélú céllal, hogy pl. „támogassa a tudományt”; merő jó szándékból és érdeklődésből vállalkozott. Sok kérdést intéztem hozzá, az egyik személyes emlék válasza viszont nekem hozzávetőlegesen olyan tisztán vésődött be, mint ahogy a kiskacsák azt a mozgó lényt kezdik követni, aki először kerül a látóterükbe. Peti személyes emlékként a 2010-es maraton futását idézte fel. Egy eső áztatta befutást, ahogyan önmaga lehetséges teljes jelenlétével a cél felé robog. Nehéz elfelejteni ezt az emléket, vagy azt az egyedi, csak rá jellemző ábrázatot, ahogy megcsillant a szemében és az egész arcára kivetült valamiféle őszinte, gyermeki öröm.
Amikor értesültem Peti haláláról megrendültem és rögtön eszembe jutott az, ahogyan részletesen ecsetelte milyen is volt a Hősök tere felé futni az Andrássy út tengelyén. Ahogy strukturálta ezt a „kulcsemlékét”, egy jó, nagyon fontos valamijét, amije akkor volt. Más a körömlakkjaival bánik ilyen fokú precizitással és műgonddal. A hírt követő megrendülésemben egyből tudtam, hogy mindenképp szeretnék maraton futásokat látni, megtapasztalni annyit, amennyi jut (hozzáférhető) és amennyit lehet sportpszichológus szemmel is megérteni az atlétika egyik olyan ágából, amihez a puszta fölénykeresésnél, vagy a gyermeki primer narcisztikus motivációnál  valami több, konkrét szellemiség kapcsolódik és nehéz mélyebb elhivatottság, megszilárdult motiváció nélkül csinálni.
A SPAR Maraton OB-nak csak a rajtja több, mint 15 percig tartott. Egy versenyt és futófesztivált szemlélhettem meg, aminek olyan integráló ereje és országos lefedettsége, külföldi részvételi aránya van, mint az országban sajnos egyre kevesebb rendezvények és bátran el lehet rugaszkodni a sporttól (kolbász fesztivál, péksütemény fesztivál, nutella fesztivál stb). Itt most szerencsésen nem jelent meg markánsan a politikai hovatartozás, vagy a megosztó menekültkérdés, ellenben hátrányos helyzetű, vagy őket segítő szervezetek is jelentős arányban voltak jelen.
Öröm volt látni, hogy a BEAC női és férfi váltója is lényegében végig vezetve „fölényes biztonsággal” aratott olyan győzelmet, amiről a hozzáértők szerintem joggal gondolják úgy, hogy borítékolható volt; visszont itt mindig érdemes megállni és mélyebben is elgondolkodni azon, hogy egy komoly szakmai stáb mekkora háttérmunkája és micsoda „felhajtó erő” szükséges ahhoz, hogy a rendezvényen versenyző sportolók megvalósítsák a „tőlük megszokott” (de nem gondolnám, hogy evidensen elvárható) óraműpontosságot, vagy ha a korábbi hetekre gondolunk; hogy Csere Gáspár 23 évesen megfusson egy olimpiai szintet. Milyen kontextus kapcsolódik mindehhez?
Miután gratulálni tudtam a beérkező beacos futóknak fájó szívvel mentem haza és ez olyannyira igaz, hogy miután egy nagyon segítőkész idegen lány a combinon adott egy papírzsepit (látta, hogy tüsszögök és ilyesmit keresek) eszembe jutott, hogy mért is ne; Magyarország számára talán mégis maradt valami remény, valamennyi fény.
Egy spontán ötlettől vezérelten leszálltam a Margitszigeten, hogy tovább, picit tovább tudjam nézni a maratoni mezőny végét. Rájöttem, hogy valójában az elejétől végig, egybe a teljes palettát szeretném látni. Olyan hangulat és olyan egységélmény alakult ki a szurkolók és a mezőny vége fele futók közt, ami az előítélet és sztereotípia alapú magyar hétköznapi megismerés számára ritkán hozzáférhető. Összemosolyogtak a futók és a sokszor idegen drukkerek. (A focimecseken verekedni szoktak.) Több ismeretlen futó rám is rám köszönt, egyszerűen örülni tudtak egy másik ember puszta jelenlétének, annak hogy szurkoló szemekkel figyelem őket. 
Az eső időközben visszafogta magát, majd teljesen abbamaradt. A hídon a lábak viszont ugyanúgy mentek, mentek és megint mentek. Csak mentek. Amatőr lábak, hűséges amatőr lábak, oda illő lábak és oda nem illő lábak, férfi lábak, női lábak, kövér lábak, nem kövér lábak, pátosszal, vagy pátosz nélkül. Néhol pedig lássuk be lábak se voltak. Viszont ők is mentek.
 A futás, ha tartalommal szeretnénk felruházni a bejáratott és szerintem már leszerepelt „menekülés” klisé mellett (vagy pont ezzel szemben), eltagadhatatlanul minden esetben szól az elengedésről. Miért futok, mi elől futok, hova futok. Azt gondolom, hogy ezen a rendezvényen több ember is tudott valami önmagán túlmutató célért (valaki másért, valamiért) futni és sokan megtudtak tenni egy lépést tisztán saját magukért azzal, hogy lefutottak egy olyan távot, aminek az emberiség történelmében az ókori kezdetektől minimum fölényes folytonossága van.  
You are all heroes! Örülök, hogy ismerhettem Muzsnay Petit, többek közt azért is, mert ezáltal  a Spar szponzorálta rendezvény szlogene bennem egy olyan jelentéssé forrta ki magát, amit (szlogenek esetében ez nagyon ritka, ugyan a jó szlogennel boldog boldogtalan azonosul) sajátnak tudok érezni. De kis dolgokra is szívesen emlékszem vissza: jó volt egybe látni azokat a zászlókat a mai Magyarországon. Jó volt a tudat, hogy nem csak a Nemzeti vágta, a nagy erejű havazás és a koktélparadicsom fesztivál miatt lehet lezárni az autóutakat a fővárosban.

Hajrá Beac! Hajrá Magyarország!

Bajnai Nóra