2011. május 28-án meghódítottuk a Kékest

 

 

Peti beszámolója a versenyrõl:

Már régóta terveztem, hogy szeretnék felfutni Magyarország legmagasabb pontjára, a Kékestetõre (1014 m), mivel hallottam, hogy ott is rendeznek futóversenyt. Az edzéseken nem ilyen versenyekre készülünk, azonban szeretem próbára tenni a képességeimet. Az egyetem befejeztével, munka mellett már nehezebb a korábbi szinten teljesítenem az edzéseken, ezért nem volt extra elvárásom ezzel a versennyel kapcsolatban, ráadásul kisebb betegség is hátráltatott a felkészülésben. A Kékes Csúcsfutást kuriózumnak tartottam az éves versenynaptáromban. Mivel elsõ alkalommal futottunk itt BEAC-os csapattársammal, Richter Lacival, nem a helyezés volt számunkra az elsõdleges szempont. Elõzetesen felmérve képességeinket, 1 óra körüli idõeredményre számítottam. Az idõjárás megfelelõ volt, 20 fok körüli hõmérséklet, kissé párás idõ. 1250-en vágtunk neki az emelkedõknek. A verseny eleje nem volt vészes, emelkedett az út, de tartottam a 4:30-4:40 körüli km átlagot. 5-8 km-ig még kisebb lejtõs szakaszok is voltak, amelyeket arra lehetett használni, hogy kissé mérsékeljem, 180 alá csökkentsem a pulzusom.

8 km-tõl kezdõdött az igazi verseny, ugyanis 12%-os emelkedõt kellett leküzdenünk. Itt már minden energiámat össze kellett szedni, de rendíthetetlenül haladtam a cél felé. A célegyenes köves volt, a pulzusom már súrolta a 190-et, azonban megérte a küzdelem, nagyszerû érzés volt felérni Magyarország legmagasabb pontjára. Az idõmnek is örültem, sikerült 5 perces km átlagon belüli idõeredménnyel, 58:08-cal a 32. helyen célba érnem. Laci is szépen teljesített, 1:01:40-es idejével még jócskán a mezõny elején, a hatvanegyedikként érinthette meg a követ. Kis pihenõ után gyalog, az erdõn át indultunk vissza a rajtnál leparkolt autónkhoz.

 

Laci versenybeszámolója:

Szeretem a hegyeket, szeretem a futást. Mégis, évekig vártam rá, hogy elinduljak a Kékes csúcsfutáson. Az oka egyszerû: Kedvelem, ha társaságban készülhetek egy versenyre, ha van kivel megosztani a verseny közben és után az élményeket. Sokáig azonban nem találtam magam mellé vállalkozó szellemû futótársat. Ezért megörültem, mikor tavasszal Peti megkérdezte, hogy lenne-e kedvem indulni ezen a versenyen. Azonnal eldöntöttem, hogy ott a helyem.
Nem edzettem kimondottan erre a hegyi futásra. Bíztam benne, hogy az õszi félmaratoni versenyre való felkészülésem (az idei évben eddig lefutott több mint 870 km) megfelelõ állóképességet ad a teljesítéshez. Ugyanakkor nem is akartam magam elbízni. Hazai és alpesi túráink során megtanultam, hogy a hegyet tisztelni kell, ott a könnyelmûségnek nincs helye. Ennek megfelelõen igyekeztem a rajt során a becsült tudásomnak megfelelõ helyre állni, hogy a tömeg lendületének engedve nehogy túl gyorsan kezdjek. Az elsõ kilométer során fel tudtam venni azt a tempót, amivel úgy gondoltam, hogy biztonságosan teljesíthetõ lesz a táv. Kerestem elõttem Petit, hátha csatlakozhatok hozzá, de õ elõrébb volt a rajtnál, és mint utólag kiderült az elsõ kilométer 45 másodperccel gyorsabb volt annál, amit én futottam, ezért nem láttam meg. Ezután igyekeztem találni egy bolyt, ahova csatlakozhatok, de nem jártam sikerrel, mert ha lassan is, de mindig elhagytam a velem futókat. A táv elsõ kétharmadán az átlagos meredekség 5-6% körüli volt, így az 5 perc/km-es tempót könnyen sikerült tartani. Élveztem a futást, a tájat, a fák látványát, a kanyarokat. Éreztem, hogy menne gyorsabban, de tartalékolni akartam az utolsó 3,5 km-re, amit a korábban általam olvasott versenybeszámolók a kb. 10%-os meredekség miatt nagyon nehéznek ígértek.


Ahogy arra számítani lehetett, a 8. kilométer után már igazi hegyi szakaszok következtek. Onnan már komolyra fordult a dolog. Lassabban fogytak a km-ek, egyre nehezebb volt a futás. Szerencsére a 11. km-tõl egyre több szurkoló kísérte figyelemmel a versenyt, és az ütemes tapsuk új erõt adott. Sikerült beleerõsíteni és a végsõ köves szakaszon még hajrázni is, így jó érzéssel fejeztem be a versenyt.
A célba érkezés után, rövid pihenõt követõen, a KΔ jelzésen tértünk vissza Mátrafüredre, mely jó választásnak bizonyult. A tavasz végi erdõ tökéletes helynek bizonyult a verseny utáni levezetésre, melyet az idõközben megérkezett zivatar sem tudott elrontani.


Muzsnay Péter és Richter László