Tallinn 2011 – Junior Európa-bajnokság
Ennek az Európa-bajnokságnak a történetét egy közel öt évvel ezelõtti kellemes szeptemberi napon kéne kezdenem (ekkor vette át ugyanis Szabó Imre az edzéseim irányítását), de azt hiszem, az bõven meghaladná egy beszámoló terjedelmi határainak kötöttségeit. Legyen elég annyi, hogy Imre bácsi jónéhány éve egy 12-13 éves forma kislányban meglátott egy lehetõséget… a többi pedig már történelem.
Azt hiszem, ez a verseny, mely eleddig a harmadik világversenyem volt, örökre beivódott a tudatom legmélyebb bugyraiba. Olyan elképesztõ, fõképp futóteljesítményeknek (igen, nem félek kinyilvánítani, végérvényesen fanatikus vagyok) lehettem szemtanúja a helyszínen, amikért csak köszönetet mondhatok azoknak, akik lehetõvé tették a kiutazásomat.
In medias res ott voltak a szerdai átmozgatáson a valószínûtlenül vékony orosz gyaloglólányok – egyikük másnap korosztályos világcsúcsot gyalogolt 10 000 méteren, aztán az 50 másodpercen belül futó német 400 méteres gátfutó Európa-bajnok fiú, a szlovén 800-as, aki mind az elõ- és középdöntõben, majd a fináléban is hihetetlenül jó taktikával futott és a második helyen végzett (az edzõjével is volt szerencsém néhány szót váltani – mindketten kivételes emberek), egy meglehetõsen alacsony, de annál nagyobb gyõzni akarással rendelkezõ török lány, aki az 5000 méter utolsó 200 méteréig fantasztikus türelemmel várt, hogy lehajrázza a végig vezetõ, idegileg felõrölt angolokat.
A legfontosabb és legszebb azonban most nem egy középtávfutó szám volt – bátorkodom kimondani – minden magyar számára, hanem Deák Nagy Marcell 400 méteres futása, mindhárom, de fõképp a döntõ. Marci lenyûgözõ könnyedséggel futotta végig egykörös versenyét, és többek közt két kiválóan futó orosz (tudjuk, milyenek a viszonylatok az orosz atlétikában) és olasz fiút, illetve egész Európát maga mögé utasítva, felnõtt országos csúccsal lett Európa-bajnok. Emellett sugárzik belõle a futás szeretete és öröme, és a sportolók egyik legkiemelkedõbb erénye: a szerénység.
Este Tallinn fõterén hangulatos eredményhirdetésre voltunk hivatalosak. Remélem, nemcsak a magam, de a maroknyi magyar jelenlevõ nevében is kijelenthetem, hogy ez volt életem egyik legnagyobb és legmeghatóbb élménye, mikor Marciért, és azért a másik tízmillió magyarért szólt a himnusz, akik közül sokan nem is tudták abban a percben, mit mûvelt a Balti-tenger partján egy magyar fiú – majd egyszer talán megtudják. Ugyanígy megtanultuk már Gyurta Dánielét is, aki a napokban épp sporttörténelmet ír.
A magyar csapat sok-sok további döntõs és pontszerzõ helyezést ért el, az országok pontversenyében pedig a 14. helyen végeztünk.
Ami az én szereplésemet illeti… vegyes érzelmekkel jöttem le a pályáról. A 800 méter középdöntõjében egy elképesztõen lassú iramú futamot „fogtam ki”, így az idõvel való továbbjutás valószínûsége a nulla közelében realizálódott, ám a nálam jócskán jobb idõvel rendelkezõ futók könnyedén hozták a hajrában a futamgyõzelmet.
Célba érkezés után azonban nem voltam szomorú, szinte rögtön átállítottam az agyamat „felnõtt országos bajnokság üzemmódba”, és azóta is ennek a jegyében telnek a napjaim.
A futásom befejeztével így azonban alkalmam nyílt megismerkedni kicsit az észt fõvárossal. A kikötõje méreteirõl sok mindent elmond, hogy négy darab gigantikus méretû terminállal (!) rendelkezik, és olyan tengeri szörnyek horgonyoznak a part mellett, amiknek a mérete leírhatatlan, élõben pedig hihetetlen. Az óváros csendes, szûk, macskaköves dûlõk útvesztõje, a belvárost pedig – a szovjet idõk emlékét eltörlendõ – monstrum üvegépületekkel tûzdelték tele. Az észtek északi néphez méltóan csendesek, többnyire szõkék és segítõkészek. Mint sport attasénktól megtudtam, a finn szomszédokat (tengeren 80 kilométer a távolság) humoros, kis felsõbbrendûség érzettel átitatva kezelik (északi rokonaink meglehetõsen gyakran kompon ruccannak át Észtországba, ahol az alkohol a finn viszonyokhoz képest kifejezetten olcsó –ukrán benzinturizmus?!).
A hazaérkezés Budapestre (Liszt Ferenc reptér!) természetesen hatalmas öröm volt, mint mindig, de most, egy, a sarkkör közelében eltöltött hét után az is megnyugtatóan hatott, hogy végre lement a nap.
Kenesei Zsanett