Visegrádi Országok Kolinban
Szerdán három BEAC-os versenyzõ, Csuhai Péter, Kenesei Zsanett és Torma Evelin tagja volt annak a válogatottnak, mely a Prága melletti Kolinban részt vett a Visegrádi Országok Elsõ Atlétikai Versenyén. Kenesei gyõzött 1500 méteren, Csuhai ifiként 3. lett a junior korúak közt 100 méteren.
Kedd reggel a Népstadion tövébõl indult el a 40 fõs magyar küldöttség több mint 500 kilométeres útjára Kolinba. Ha valami, akkor ez az út nem volt zökkenõmentesnek nevezhetõ. Az elõzetesen 7, legfeljebb 8 órás menetidõbõl végül közel 10 lett. Ennek okai közt szerepelt egy kereket rongyossá szaggató defekt, a legendásan rossz minõségû cseh autópálya és az a tény, hogy a légkondicionálatlan, ablaktalan, 30C körüli „kabinhõmérsékletû” buszon eltöltött minden perc után kész felüdülés volt a 40C-os, de legalább szeles külsõ hõmérséklet (vagyis kicsit megnyújtottuk a pihenõket).
Érkezés után ismét kissé kaotikussá vált a helyzet, de estére végül szerencsésen megejtettük a vacsorát, az átmozgatást, a csapatértekezletet, és néhányan egy-egy „privát városnézést” is. Az idõjárás továbbra sem tûnt túl kecsegtetõnek, még este 9-kor is 30C környéki, légmozgásmentes idõ volt jellemzõ.
Aztán másnap reggel már majdnem biztató lett a helyzet, megindult egy kis légmozgás a szálláshelyünkként szolgáló kollégium 8. emeletén is.
A pályára kiérve azonban hamarosan szertefoszlottak ezek a remények. Az egyébként csodás környezetben elhelyezkedõ hat pályás, újonnan épített rekortánkör az Elba partján, egy erdõbõl kihasítva épült. Ezt az is alátámasztotta, hogy melegítés közben összefutottam egy rókával.
A versenyre Dosztojevszkij és a Pink Floyd társaságában „hangolódtam” (nem szeretem ezt a kifejezést, nem adja vissza pontosan, mit jelent egy középtávfutónak a verseny elõtti utolsó 2-3 óra), a rekortán hõmérséklete szépen lassan elérte és el is hagyta az 50C-ot. Az idõjárás, és fõleg elviselhetõségének jellege azért volt ilyen kiemelten fontos tegnap, mert a rajtunk 12:40-re volt kiírva – nem a legkellemesebb idõpont augusztus legmelegebb napjain egy 1500 méteres versenyre.
Imre bácsi, Anikó néni és Ica néni valamiféle rég várt üstökösként tökéletes pontossággal érkeztek, nehéz lenne szavakba foglalni azt a hálát, amit éreztem, mikor megláttam õket a folyópartról közeledni, egyedüli magyar edzõkként, akik kijöttek megnézni tanítványaikat, 1000 kilométeres utat vállalva kicsivel több, mint fél nap alatt.
A melegítésem az említett körülmények ellenére kiválóan sikerült. Két lengyel lány ígérkezett a legerõsebb ellenfélnek, egyikükkel azonos idõm is volt.
Aztán ezt a rajtot is ellõtték, és elkezdõdött egymás idegeinek felõrlése – egyikünk se akart élre állni. Akinek van füle, hallja: 90 másodpercen kívüli volt az elsõ 400 méter (néha ilyen tempóban melegítek), kicsivel 3 percen belüli a 800, 3:30 az 1000. Így végül egy 400 méterre redukálódott a tényleges futás – addig csak kóstolgattuk egymást. Az addig a külsõ íven futó lengyel lány bevágott elém és egy erõteljes tempóváltást eszközölt. Én, óvatos taktikusként hagytam, hogy „érezze magát nyeregben”, még több mint 300 méteren keresztül.
A célegyenesbe fordulva már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, mivel a belsõ íven – nagyon okosan – zárta a szöget a poznani lány, így szó szerint kiugrottam mellé a külsõ pályára, és kiadtam, ami még bennem volt. Az utolsó 20 méteren, mikor a szemem sarkából látva éreztem, hogy nem tart velem, már csak azért „rohantam”, hogy 5 percen belül érjek be ebbõl a szörnyen lassú tempóból – ez presztízskérdés.
Ezen kívül még jó néhány gyõzelem született a magyarok részérõl, így nagy magabiztossággal gyõztünk az országok csapatversenyében. Csuhai Péter szép futással 3. helyen végzett 100 méteren, Evelin szintén jól teljesített mind egyéniben, s annál is jobban a váltóban.
A nap immár sokadik legfantasztikusabb pillanata az volt (Imre báék érkezése, az utolsó 100 méter és a célba érés után), hogy kilátogatott a pályára egy ember, s ha valaki tegnapelõtt induláskor azt mondja, élõben fogom látni a versenyen, mondjuk, hogy megmosolyogtam volna. Nem vagyok az a nagy aláírásgyûjtõ, egészen pontosan ez volt életem második szignálása, amit valaha kértem (az elsõ „elkövetõje” Michael Flatley volt). A kézjegy tulajdonosa Jarmila Kratochvilová, a leghosszabb ideje fennálló atlétikai világcsúcs (természetesen 800 méter) tulajdonosa volt. Meg sem próbálom leírni, milyen pillanat volt az. Egy 30 éves történelem elevenedett meg egy eldugott csehországi pálya szélén.
Eredményhirdetés után Imre bácsiékkal, paradicsominak mondható körülmények, és Anikó néninek köszönhetõen erõsen lecsökkentett menetidõ alatt értünk haza, s egy szaunaként is üzemeltethetõ busz helyett a saját ágyamban ébredtem reggel. Felbecsülhetetlen.
Kenesei Zsanett