Elhunyt Dr. Nyerges Mihály

Életének 65. évében, súlyos betegség után, december 31-én elhunyt Dr. Nyerges Mihály, az BEAC válogatott atlétája, a MASZ egykori fõtitkára, a TF korábbi dékánja és tanszékvezetõje.

Azt szokták írni ilyenkor, hogy ûrt hagyott maga után... Minden halottunk felett érzett gyászban így van ez. Örök megfellebezhetetlen igazság ez. Most mégis kevés, kifejezéstelen ez a szó. Annak, mert a ma már elátkozott Szilveszter éjszaka, december 31-e után mérhetetlen üresség lakik bennem, s tudom, ez a semmi munkál a BEAC-család, az atléták lelkében is. Üresek lettünk, magunk maradtunk ebben az utált, sötét, ködös télben.


Elment, itt hagyott bennünket Nyerges Mihály. Az az ember, aki nélkül elképzelhetetlen volt, s még inkább elképzelhetetlen lesz ez a 100 évnél is idõsebb egyesület. Atlétikai pályafutása mindvégig az E-betûsökhöz kötötte õt, lehetetlen lett volna még csak elképzelni is, hogy más mezben lépjen a salakra, vagy a rekortánra, mint fekete, E-betûs mezben, fekete nadrágban. Egyetlen klubja volt, egyetlen szakosztály létezett csak a számára. Mellette mindvégig hûségesen kitartott, még akkor is, amikor a TF dékánjaként, majd tanszékvezetõjeként más, fontos teendõi voltak. 2010-zel szinte egy idõben olyan ember hagyott itt bennünket, akirõl elmondható, hogy nehezen pótolható. De ez nem igaz, nem a valóságot takaró. Nem, mert olyan embertõl köszön el a magyar sportélet, a magyar atlétika, aki nem pótolható, akibõl száz kellene, mert akkor más lehetne a magyar sport, más a magyar atlétika, s egy kicsit mások a benne dolgozó, a benne élõ emberek is.
De Dr. Nyerges Mihályból, Misibõl, Mitykóból, Mityenkából, Micsurinból csak egyetlen volt...


Tízpróbázóként lett magyar bajnok, válogatott, sok siker boldog tulajdonosa. A küzdelmeket megnyerte, a száz métereket, a súlygolyó súlyát és gravitációját, a magas- és a rúdugró léc magasságát, a gerelye elõtt sokasodó métereket legyõzte, ugyanúgy, mint az ezerötszáz méter oxigénadósságos utolsó körét. Egy csatát veszített csupán el. A legyõzhetetlen, a halál ellen vívott próbáját. Nem maradt már kellõ ereje ahhoz, hogy szembeszálljon vele, hogy legyûrje. Megpróbálta, küzdött ellene.
Sokan álltak mellette. Ki szóval, ki csókkal, ki imával, ki gyógyszerrel, ki szikével, ki símogató kézzel.
Mind kevés volt, mindenki kevés volt.


Amikor december 31-én már mindenki arra készült, hogy megfújja a szilveszteri trombitát, akkor, szinte ugyanabban az órában, õt az Úr hívta magához, maga mellé. Tehette gondolkodás nélkül, mert vele, Misivel jól járt. Eggyel több derék, becsületes, tisztessége és tiszta lélek néz le onnan ránk.
Mi meg itt maradtunk egy újabb biztos pont, egy biztos fogódzó, kapaszkodó nélkül.

Üresen, üres lélekkel.

 

Róth Ferenc