Búcsuzunk Dr. Nyerges Mihálytól
Elment. Magával vitte a hangját, gondolatait, szívverését, lépteinek zaját, még csak egy szófoszlányt sem hagyott maga után. Mint az utazó, ki az éjszaka közepén, éjfekete tudatlanságban hagyja otthon alvó szeretteit, búcsúlevelet sem hagyva maga után, s az ajtó csapódását elnyeli a vándorok arcát simogató hûs éjjeli szellõ. Nevetését soha nem halljuk már. Nem látjuk tûnõdõ arcát sem. Nem érezzük soha többé keze érintését. Nem emeli ránk többé barátságos tekintetét. Mi több, az idõ ezen emlékeinket is megfakítja majd – hiába kapkodunk, hiába kesergünk – hiszen ez a dolgok rendje. Az ismerõsök, családtagok, barátok emlékeiben sokáig ott él, ha nem is Õ, de az idõ által formált lenyomata mindenképp. S ameddig marad csak egy, csupán egyetlenegy ember, kinek a gondolataiban ott él, akár személyesen ismerte, akár mások meséltek neki róla, s ez az ember tovább ápolja ezt az emléket, nos, addig õ is itt marad velünk. Vannak emberek, akik váratlanul hagynak itt. Akár minden elõjel és tünet nélkül, egyszer csak megáll a szívük. A szív, ez a vérrel telt, folyton folyvást zakatoló csodaszerkezet, élet és halál ura. Lélegzetet venni sincs már idejük, oly gyorsan zuhannak a mélybe. De Õ, Õ nem így tett. Napokig itt volt még. Hosszú órákon át tartotta bennünk a reményt. Furcsa érzés volt így kívülrõl. Itt volt, és mégsem volt itt. Szólni nem tudott, mégis, megnyugtató volt a tudat, hogy itt van. Itt volt, itt volt. Mi az az itt? Még egy valami itt maradt. Egy szó, egy egyszerû kérdés, amit mindenki feltesz magában, s jó ideig nem hagyja nyugodni. Egy egyszerû kérdés, mely a legnehezebb az ember életében. Miért? Miért pont Õ? Õ, aki ember volt, a szó legnemesebb értelmében. Ugyanabban a hangnemben szólt az egyszerû portáshoz, mint a rektorhoz, a pincérhez ugyanúgy, mint a szövetség vezetõségéhez. Nem felejtett el soha „Ember lenni mindig, minden körülményben”. Nem tudhatjuk, de akkor is tovább kérdezzük: miért?
|
