Kenesei Zsanett - 2:09,37
Utunk történetét a Belgrádi Nemzetközi Atlétikai Viadalról kedd reggel 10 órával kell kezdenem. Fannival felpattantunk a Keletiben az ötös vágányon álló MÁV járatra, s le sem szálltunk a végállomásig – a szerb fõváros központi pályaudvaráig. Az út többnyire eseménytelenül telt, s így utólag talán nem okozott túl nagy fáradtságot a közel 8 órás vonatút. A szerb-magyar határ mindkét oldalán indokolatlanul sok idõt töltöttünk el, ez közel másfél órás késést eredményezett a „végelszámolásnál”.
Út közben, Újvidék környékén már elég mélyrehatóan körvonalazódott elõttünk, milyen körülmények várnak majd minket a fõvárosban, amit aztán Belgrád külvárosának látványa csak még inkább megerõsített: nyomornegyedek, harmadik világbeli országokba illõ szegénység, melynek tõszomszédságában mostanság néhol „kinõ” a földbõl egy-egy, az európaiasodás igényét reprezentáló üvegpalota. Bár nem vagyok túl tapasztalt e téren, mégis, úgy érzem, ezzel a kettõsséggel elég jól jellemezhetõ az egész Balkán – külsõségeiben.
A vasútállomástól röpke 10 perc séta megtétele után, s némi frissítõ esõ társaságában meg is találtuk a szállodát, ahol segítõkész szerb versenyszervezõk fogadtak minket. A magyar viszonyokhoz képest jócskán felülmúlták magukat szláv szomszédjaink, ingyen és bérmentve, a város központjában, teljes ellátással biztosítottak szállást minden résztvevõnek.
Este egy közeli parkban mozogtunk egy kicsit, mivel a pályára nem mehettünk ki, ugyanis az, mint mondták, katonai gyakorlatozás színtere. Ez a furcsa kijelentés másnapra színtiszta értelmet nyert…
A szerda reggeli átmozgatást és némi könnyû reggelit követõen még a délelõtt folyamán befutottak Fanni szülei, majd délben Imre bácsi (Szabó Imre, edzõnk), és Pista bácsi (Gerendási István, szakosztály igazgatónk) is.
Az elsõ nehézségek a pályára való induláskor jelentkeztek, ugyanis az addig jelesre vizsgázó versenyszervezõk, mi több, a szálloda alkalmazottjai közt egy teremtett lélek nem volt, aki tudta volna, hol van a katonai akadémia atlétika pályája. Szerbia pedig, mint olyan, kívül esik mindenféle GPS-mûhold hatótávolságán. Hiába, ez a Balkán.
Így hát elindultunk a két autóval, valami homályos (tér)képpel a fejünkben arról, hova is megyünk. Nem részletezem sokáig, de õrjítõen hosszúnak tûnõ hegyoldalbeli kalandozások után (hiába, a múlt kötelez…), Fanni szülei által tanúsított lélekjelenlétnek köszönhetõen a melegítés kezdetére épp beestünk a pályára. Bár csupán külsõ körülményeiben, de elég erõteljesen éreztette a jugoszláv idõk „életérzését”, s az alig másfél évtizede lezárult délszláv háború emlékét: mindenfelé masírozó katonák, tankok és harci repülõk kiállítva (lehet, hogy nem is csak muzeális okokból állnak ott…), belépési tilalmak, keresztüljárási korlátozások… bemenetelkor még az útleveleinket is ellenõrizték.
A szokásosnál kicsit idegesebb voltam a melegítésnél, Fanniról meg aztán nem is beszélve. Elég erõs mezõny gyûlt össze, jó eredményekre lehetett számítani, nekem elsõdleges célom a dobogós helyezés és a 2 perc 10 másodperces határ áttörése volt. A verseny jó tempójú volt, egy két világbajnokságot megjárt szerb lány vezetett, én pedig szorosan a nyomában mentem 600 méterig, ahol aztán egy idõsebb szerb futó iramot váltott. Az utolsó 100 méterhez érve megneszeltem, hogy fárad a fiatalabb szerb, s meg tudtam újulni annyira, hogy a dobogó második fokára felküzdjem magam.
Fanninak a vasárnapi kemény futás még erõsen benne volt a lábában, hiába, élete második legjobb 800 métere, s a múlt hetivel együtt közel 1000 kilométer leutazása után törvényszerû egy kis fáradtság. Ettõl függetlenül nagyon derekasan küzdött, a 600 métere nagy egyéni csúcs lett, s megmutatta, hogy már õ is elég jól beleerõsödött a meglehetõsen kemény, 2:13-as tempóba. Õ a negyedik helyen végzett. Jövõ héten, Zalaegerszegen lesz ismét lehetõsége szintteljesítésre, ezzel, úgy gondolom, nem lesz probléma
A 2:09,37-es idõ, amit futottam, a tallinni Junior Európa-bajnokság nemzetközi szintjén belül van, emellett egy másodpercet faragtam a Nagy Zsuzsa BEAC-os csúcsa felé vezetõ távolságból is.
Most pedig Valahol Európában (?), hazafelé „faljuk” a kilométereket, s a kietlen, düledezõ házakkal tûzdelt szerb pusztaság, az elvadult Bánát, a látóhatáron vöröslõ napkorong látványa eszembe juttatja Budapestet, s azt, hogy jó utazni, új helyeket megismerni, de a magyar fõvárosnál nincsen jobb hely a világon, s érjünk már haza...
Kenesei Zsanett