2011. május 28-án meghódítottuk a Kékest

 

 

Peti beszámolója a versenyről:

Már régóta terveztem, hogy szeretnék felfutni Magyarország legmagasabb pontjára, a Kékestetőre (1014 m), mivel hallottam, hogy ott is rendeznek futóversenyt. Az edzéseken nem ilyen versenyekre készülünk, azonban szeretem próbára tenni a képességeimet. Az egyetem befejeztével, munka mellett már nehezebb a korábbi szinten teljesítenem az edzéseken, ezért nem volt extra elvárásom ezzel a versennyel kapcsolatban, ráadásul kisebb betegség is hátráltatott a felkészülésben. A Kékes Csúcsfutást kuriózumnak tartottam az éves versenynaptáromban. Mivel első alkalommal futottunk itt BEAC-os csapattársammal, Richter Lacival, nem a helyezés volt számunkra az elsődleges szempont. Előzetesen felmérve képességeinket, 1 óra körüli időeredményre számítottam. Az időjárás megfelelő volt, 20 fok körüli hőmérséklet, kissé párás idő. 1250-en vágtunk neki az emelkedőknek. A verseny eleje nem volt vészes, emelkedett az út, de tartottam a 4:30-4:40 körüli km átlagot. 5-8 km-ig még kisebb lejtős szakaszok is voltak, amelyeket arra lehetett használni, hogy kissé mérsékeljem, 180 alá csökkentsem a pulzusom.

8 km-től kezdődött az igazi verseny, ugyanis 12%-os emelkedőt kellett leküzdenünk. Itt már minden energiámat össze kellett szedni, de rendíthetetlenül haladtam a cél felé. A célegyenes köves volt, a pulzusom már súrolta a 190-et, azonban megérte a küzdelem, nagyszerű érzés volt felérni Magyarország legmagasabb pontjára. Az időmnek is örültem, sikerült 5 perces km átlagon belüli időeredménnyel, 58:08-cal a 32. helyen célba érnem. Laci is szépen teljesített, 1:01:40-es idejével még jócskán a mezőny elején, a hatvanegyedikként érinthette meg a követ. Kis pihenő után gyalog, az erdőn át indultunk vissza a rajtnál leparkolt autónkhoz.

 

Laci versenybeszámolója:

Szeretem a hegyeket, szeretem a futást. Mégis, évekig vártam rá, hogy elinduljak a Kékes csúcsfutáson. Az oka egyszerű: Kedvelem, ha társaságban készülhetek egy versenyre, ha van kivel megosztani a verseny közben és után az élményeket. Sokáig azonban nem találtam magam mellé vállalkozó szellemű futótársat. Ezért megörültem, mikor tavasszal Peti megkérdezte, hogy lenne-e kedvem indulni ezen a versenyen. Azonnal eldöntöttem, hogy ott a helyem.
Nem edzettem kimondottan erre a hegyi futásra. Bíztam benne, hogy az őszi félmaratoni versenyre való felkészülésem (az idei évben eddig lefutott több mint 870 km) megfelelő állóképességet ad a teljesítéshez. Ugyanakkor nem is akartam magam elbízni. Hazai és alpesi túráink során megtanultam, hogy a hegyet tisztelni kell, ott a könnyelműségnek nincs helye. Ennek megfelelően igyekeztem a rajt során a becsült tudásomnak megfelelő helyre állni, hogy a tömeg lendületének engedve nehogy túl gyorsan kezdjek. Az első kilométer során fel tudtam venni azt a tempót, amivel úgy gondoltam, hogy biztonságosan teljesíthető lesz a táv. Kerestem előttem Petit, hátha csatlakozhatok hozzá, de ő előrébb volt a rajtnál, és mint utólag kiderült az első kilométer 45 másodperccel gyorsabb volt annál, amit én futottam, ezért nem láttam meg. Ezután igyekeztem találni egy bolyt, ahova csatlakozhatok, de nem jártam sikerrel, mert ha lassan is, de mindig elhagytam a velem futókat. A táv első kétharmadán az átlagos meredekség 5-6% körüli volt, így az 5 perc/km-es tempót könnyen sikerült tartani. Élveztem a futást, a tájat, a fák látványát, a kanyarokat. Éreztem, hogy menne gyorsabban, de tartalékolni akartam az utolsó 3,5 km-re, amit a korábban általam olvasott versenybeszámolók a kb. 10%-os meredekség miatt nagyon nehéznek ígértek.


Ahogy arra számítani lehetett, a 8. kilométer után már igazi hegyi szakaszok következtek. Onnan már komolyra fordult a dolog. Lassabban fogytak a km-ek, egyre nehezebb volt a futás. Szerencsére a 11. km-től egyre több szurkoló kísérte figyelemmel a versenyt, és az ütemes tapsuk új erőt adott. Sikerült beleerősíteni és a végső köves szakaszon még hajrázni is, így jó érzéssel fejeztem be a versenyt.
A célba érkezés után, rövid pihenőt követően, a KΔ jelzésen tértünk vissza Mátrafüredre, mely jó választásnak bizonyult. A tavasz végi erdő tökéletes helynek bizonyult a verseny utáni levezetésre, melyet az időközben megérkezett zivatar sem tudott elrontani.


Muzsnay Péter és Richter László