Mondsee Félmaraton

 

Tavaszi versenyszezonomat a 30. Jubileumi Mondsee Félmaratonnal zártam, amit június 5-én rendeztek meg az ausztriai Mondsee kisvárosban. Mivel jelenleg a félmaraton a főversenyszámom, ezért ez a verseny fontos állomása volt a pályafutásomnak, aminek célkeresztjében a maraton teljesítése áll. Eredetileg azért álltam rajthoz, hogy egyéni csúcsot fussak, de a verseny közben egyértelművé vált, hogy erre most a körülmények nem alkalmasak. Ennek ellenére egy szép, emlékezetes hétvégével lettem gazdagabb, amit végeredményben egy jó futás koronázott meg: Az abszolút 4. helyen értem célba, 3 kenyai futó után. Tehát amellett, hogy a BEAC-ot és Magyarországot képviseltem, végső soron a leggyorsabb fehér lettem a közel 2000 főt számláló mezőnyben.

Szombat reggel indultunk. A versenyre Imre bácsi és Anikó néni kísért ki. A kb. 550 km-es utazást egy bécsi sétával szakítottuk meg, végül délután 5 óra tájt érkeztünk meg a csodálatos Mondsee-hoz. Gyönyörű táj fogadott bennünket, a kisváros igazi alpesi hangulata lenyűgöző volt, továbbá a versenyszervezés is az osztrák precizitásnak megfelelően történt. Először a versenyközpontban kedves fogadtatás után átvettük a rajtcsomagot, chipet, majd újra autóba szálltunk, hogy szemügyre vegyük a másnapi verseny útvonalát. Végül, a Mondsee szomszédságában fekvő St. Gilgen-ben kötöttünk ki. Az eszményi tóparti kisváros még vadregényesebb volt, egyszerűen „muszáj” volt itt is megállni egy időre.

Amíg Imre bácsiék pihentek, fotóztak, addig én szép kényelmesen átmozgattam, futottam egy kicsit. Ezután foglaltuk el a szállásunkat a Mondsee-tól 10 km-re található Oberwang faluban. Nyugodt körülmények között, megfelelő szállást kaptunk, a kommunikációs nehézségek se jelentettek különösebb akadályt.
Másnap korán reggel keltünk, már 8 előtt a versenyközpontban parkoltunk. Nagyon szép, napos időnk volt, a hőmérséklet azonban egyre melegebbé vált. Egy alapos, sikeres bemelegítés után 9:30-kor kezdetét vette a verseny. Jó formában éreztem magam, már alig vártam, hogy a tervezett tempóban futhassam a kilométereket. A félmaraton számomra mindig ünnepélyes alkalom, ezért mindig „kiéhezetten” vágok neki.

Az első méterek alatt a 3 kenyai férfi látványosan az élre állt. Az első kilométer után már majdnem 100 méterrel jártak előttem. Ezáltal egyedül maradtam, a 3:12-es tempót úgy látszik vagy lassúnak vagy túl gyorsnak vélték ellenfeleim. Az első 3-4 kilométer megtétele után sajnos én is az utóbbiak táborába kerültem. Az első két kilométert leszámítva egyáltalán nem esett jól az iram. Ez elsősorban a pálya domborzatának tudható be. Nem számítottam rá, hogy ennyire hullámos pályán kell futni. Nem voltak meredek emelkedők, de a folyamatos szintkülönbségek nagyon kifárasztottak, így a 3:12-es tempót nagyon megsínylettem. Furcsán hangzik, de 5 kilométernél (16:01) jött az első holtpontom, amin egyszerűen nem sikerült „átverekednem” magam. Egy olyan teher került rám, mit nem bírtam elviselni, gyakorlatilag a verseny egyik oldalát, vagyis az időeredményért küzdést feladtam. Nem volt a környezetemben semmi, ami ösztönzött volna a küzdelemre, hiszen egyedül futottam, a pálya dombos volt, a túl szép táj pedig elvonta a figyelmem… Lassulni kezdtem, majd a 6. kilométer után, amikor hosszantartó szembeszeles emelkedők jöttek, már 3:40-es ezrekkel totyogtam. Utálatos mentális-fizikális zsibbadás uralt le, ami folyamatosan blokkolta a kezdeményezőképességemet. A zsibbadás olyan szintűvé vált, hogy egyszerűen nem tudtam változtatni a helyzetemen.


A kilométerek során pedig osztrák, német üldözőim egyre közelebb kerültek hozzám. Fél távnál már majdnem utolért egy osztrák versenyző, de ez nem ijesztett meg, mert tudtam, hogy ennél sokkal többre is képes vagyok. A gyors szívverés, a lassú iram mind csak látszat volt, amit pszichikai tényezők indukáltak. A 11. kilométer után végre elkezdtünk visszafelé (de más útvonalon) menni, szinte végig enyhe lejtő következett. Ennek fényében kicsit gyorsítottam, ezzel megakadályozva az üldözőm támadását. Majd hosszas kacskaringózások után, kb. 14 kilométernél elhatároztam, hogy véget vetek ennek a kómás állapotnak, ’ez nem lehet, hogy én vagyok..!’ Megpróbáltam tiszta lapokkal folytatni a futást: Szépen visszalassítottam a légzésemet, elkezdtem kiegyensúlyozott mozgással ritmusra futni, és lám egyből mentek is a 3:20-as ezrek! Igazi fáradtság pedig (az első 6 km-t leszámítva) nem volt bennem… Örültem, hogy végre haladok, az elkövetkező 5 km volt a verseny legjobb szakasza. Az osztrák srác pedig teljesen lemaradt, valószínűleg nem hitt a szemének. Az utolsó két kilométer már megint nehezen ment, már túl akartam lenni ezen a viszontagságos futáson.
A verseny közben egyébként jellemzően ambivalens érzések fogtak el. A lelkes szurkolók szemében szinte sztár voltam, hiszen negyedikként futottam a három afrikai után. Ezek a pillanatok azért jól estek, és megváltoztatták a hozzáállásomat a helyzethez. Végül nagy szenvedés után, boldogan értem be a célba. Eredményem tehát: Abszolút 4. hely, 01:12:26-os időeredménnyel. Ez most nem az én versenyem volt, de utólag kicsit sem vagyok szomorú, sőt hálás vagyok Istennek, hogy végig tudtam futni a távot, ráadásul az első fehérként értem célba! A verseny után sokat beszélgettem Imre bácsival, aki teljesen elégedett volt a teljesítményemmel. Levezettem, majd másfél órán keresztül napoztam, fürödtem a csodálatos Mondsee strandján. Jól esett a semmittevés. Aztán 14 órakor következett az eredményhirdetés.

A 2500 Euró összdíjazás keretében engem is méltó jutalomban részesítettek. Az ünnepség után elbúcsúztunk Mondsee-tól és szép emlékekkel hazaindultunk.

Végül szeretném nagyon megköszönni Imre bácsinak és Anikó néninek a mérhetetlenül nagy támogatást, segítséget!


Csere Gáspár