Eszék – junior válogatott viadal

 

Kedd délben indult el a 70 fős magyar küldöttségünk Budapestről, hogy részt vegyen a junior korúak hagyományos regionális válogatott versenyén Horvátországban. Már csak az is fantasztikus érzés volt, hogy a sok vidéki versenyző közt fővárosiként minden utcát és teret, nevezetes épületet sajátomként csodálhattam meg a városból kifelé jövet, mi több, a Lágymányosi hídról legurulva a BEAC pályát is láthattuk egy pillanatra (most épp a Dráva felett járunk)… leírhatatlanul kellemes érzés volt.

Az utat kevés pihenővel, nagyjából 4 óra alatt tettük meg. Semmi megemlítenivaló nem történt – azt leszámítva, hogy épp 15 óra 26 perckor értünk ki Mohácsról. És azt, hogy Eszéken, a verseny helyszínén Zrínyi Miklós (a hadvezér és költő, a szigetvári hős dédunokája) három és fél évszázaddal ezelőtt jól megleckéztette a törököket – felgyújtotta az utánpótlás céljából a hídon átkelni készülő szultáni csapatok előtt a hidat. Mégiscsak történt valami nem elhanyagolandó itt. És a múlt kötelez.

Az esti átmozgatásnál kissé fáradtnak éreztem magam, de ez nem feltétlenül hátrány verseny előtt… Kék Mondo pálya volt a stadionban, amin még soha nem futottam, ezért ez már eleve hatalmas élmény volt, és csak megerősíteni tudom a szakértők véleményét – meglehetősen gyors ez a típusú rekortán.

Az esti csapatértekezleten megtudtam az erőviszonyokat, erős és sűrű mezőny áll másnap rajthoz 800 méteren, így jó időkre is lehet számítani. Ezután megkaptuk a gyönyörű, idén merőben új szabású válogatott melegítőket és a versenyfelszerelést, és aludni mentünk a másnapi megpróbáltatások előtt.

A szállásunk sajnos egy teherpályaudvar tőszomszédságában volt, és késő éjszakáig, majd hajnaltól újra robogni kezdtek a sódert és fát szállító tehervonatok – nagyrészt a mi éjjeli pihenésünk kárára.

A reggeli átmozgatásnál már biztatóan jó állapotban voltam, amit a verseny előtti melegítés csak még inkább megerősített. Tökéletesen nyugodtan és kemény futásra készen érkeztem a pályára. Indulás előtt a rajtbírók technikai problémák miatt kissé megvárakoztattak, de végül elindultunk. Az első 200 méteren eléggé hátraszorultam, de aztán 400 közelében felkapaszkodtam és – most már nem tudnám megmondani, milyen meggondolásból – élre álltam. Végig erősnek éreztem magam, de a hajrában a hazai pályán futó horvát lány 3 tizeddel otthagyott. Tavaly viszont ugyanezen a versenyen én vertem meg, úgyhogy Tallinnban lesz a döntő ütközetünk… Az időm egyébként egyéni csúcs lett, aminek külön örültem, mert a hétvégi két futás elég sokat kivett belőlem.

Imre bácsi egy sajnálatos „technikai probléma” miatt nem jöhetett ki, de furcsa módon a verseny előtti másodpercekben úgy éreztem, mintha ott lett volna, és megejtjük a szokásos verseny előtti utolsó összenézésünket… Túl erős a fantáziám. Azonban Anikó néni, Pista bácsi és Evelin ott volt, amit itt is még egyszer meg szeretnék köszönni nekik, nagyon sokat jelent, hogy a külföldi versenyeimre is kijönnek támaszt nyújtani „ismerős arcok”.

A magyar csapat egyébként összetettben a második helyen végzett, a lányok pedig megnyerték a pontversenyt, és hatalmas megtiszteltetés, hogy ehhez az eredményhez én is hozzájárulhattam néhány ponttal.

Estére pedig újra láthatom Budapest fényeit, ami, mint mindig, a legnagyobb ünnep versenyről hazaérve.

 

Kenesei Zsanett
Úton hazafelé Szlavóniából