Eszék – junior válogatott viadal
Kedd délben indult el a 70 fõs magyar küldöttségünk Budapestrõl, hogy részt vegyen a junior korúak hagyományos regionális válogatott versenyén Horvátországban. Már csak az is fantasztikus érzés volt, hogy a sok vidéki versenyzõ közt fõvárosiként minden utcát és teret, nevezetes épületet sajátomként csodálhattam meg a városból kifelé jövet, mi több, a Lágymányosi hídról legurulva a BEAC pályát is láthattuk egy pillanatra (most épp a Dráva felett járunk)… leírhatatlanul kellemes érzés volt.
Az utat kevés pihenõvel, nagyjából 4 óra alatt tettük meg. Semmi megemlítenivaló nem történt – azt leszámítva, hogy épp 15 óra 26 perckor értünk ki Mohácsról. És azt, hogy Eszéken, a verseny helyszínén Zrínyi Miklós (a hadvezér és költõ, a szigetvári hõs dédunokája) három és fél évszázaddal ezelõtt jól megleckéztette a törököket – felgyújtotta az utánpótlás céljából a hídon átkelni készülõ szultáni csapatok elõtt a hidat. Mégiscsak történt valami nem elhanyagolandó itt. És a múlt kötelez.
Az esti átmozgatásnál kissé fáradtnak éreztem magam, de ez nem feltétlenül hátrány verseny elõtt… Kék Mondo pálya volt a stadionban, amin még soha nem futottam, ezért ez már eleve hatalmas élmény volt, és csak megerõsíteni tudom a szakértõk véleményét – meglehetõsen gyors ez a típusú rekortán.
Az esti csapatértekezleten megtudtam az erõviszonyokat, erõs és sûrû mezõny áll másnap rajthoz 800 méteren, így jó idõkre is lehet számítani. Ezután megkaptuk a gyönyörû, idén merõben új szabású válogatott melegítõket és a versenyfelszerelést, és aludni mentünk a másnapi megpróbáltatások elõtt.
A szállásunk sajnos egy teherpályaudvar tõszomszédságában volt, és késõ éjszakáig, majd hajnaltól újra robogni kezdtek a sódert és fát szállító tehervonatok – nagyrészt a mi éjjeli pihenésünk kárára.
A reggeli átmozgatásnál már biztatóan jó állapotban voltam, amit a verseny elõtti melegítés csak még inkább megerõsített. Tökéletesen nyugodtan és kemény futásra készen érkeztem a pályára. Indulás elõtt a rajtbírók technikai problémák miatt kissé megvárakoztattak, de végül elindultunk. Az elsõ 200 méteren eléggé hátraszorultam, de aztán 400 közelében felkapaszkodtam és – most már nem tudnám megmondani, milyen meggondolásból – élre álltam. Végig erõsnek éreztem magam, de a hajrában a hazai pályán futó horvát lány 3 tizeddel otthagyott. Tavaly viszont ugyanezen a versenyen én vertem meg, úgyhogy Tallinnban lesz a döntõ ütközetünk… Az idõm egyébként egyéni csúcs lett, aminek külön örültem, mert a hétvégi két futás elég sokat kivett belõlem.
Imre bácsi egy sajnálatos „technikai probléma” miatt nem jöhetett ki, de furcsa módon a verseny elõtti másodpercekben úgy éreztem, mintha ott lett volna, és megejtjük a szokásos verseny elõtti utolsó összenézésünket… Túl erõs a fantáziám. Azonban Anikó néni, Pista bácsi és Evelin ott volt, amit itt is még egyszer meg szeretnék köszönni nekik, nagyon sokat jelent, hogy a külföldi versenyeimre is kijönnek támaszt nyújtani „ismerõs arcok”.
A magyar csapat egyébként összetettben a második helyen végzett, a lányok pedig megnyerték a pontversenyt, és hatalmas megtiszteltetés, hogy ehhez az eredményhez én is hozzájárulhattam néhány ponttal.
Estére pedig újra láthatom Budapest fényeit, ami, mint mindig, a legnagyobb ünnep versenyrõl hazaérve.
Kenesei Zsanett
Úton hazafelé Szlavóniából