Tallinn 2011 – Junior Európa-bajnokság

 

Ennek az Európa-bajnokságnak a történetét egy közel öt évvel ezelőtti kellemes szeptemberi napon kéne kezdenem (ekkor vette át ugyanis Szabó Imre az edzéseim irányítását), de azt hiszem, az bőven meghaladná egy beszámoló terjedelmi határainak kötöttségeit. Legyen elég annyi, hogy Imre bácsi jónéhány éve egy 12-13 éves forma kislányban meglátott egy lehetőséget… a többi pedig már történelem.

Azt hiszem, ez a verseny, mely eleddig a harmadik világversenyem volt, örökre beivódott a tudatom legmélyebb bugyraiba. Olyan elképesztő, főképp futóteljesítményeknek (igen, nem félek kinyilvánítani, végérvényesen fanatikus vagyok) lehettem szemtanúja a helyszínen, amikért csak köszönetet mondhatok azoknak, akik lehetővé tették a kiutazásomat.



In medias res ott voltak a szerdai átmozgatáson a valószínűtlenül vékony orosz gyaloglólányok – egyikük másnap korosztályos világcsúcsot gyalogolt 10 000 méteren, aztán az 50 másodpercen belül futó német 400 méteres gátfutó Európa-bajnok fiú, a szlovén 800-as, aki mind az elő- és középdöntőben, majd a fináléban is hihetetlenül jó taktikával futott és a második helyen végzett (az edzőjével is volt szerencsém néhány szót váltani – mindketten kivételes emberek), egy meglehetősen alacsony, de annál nagyobb győzni akarással rendelkező török lány, aki az 5000 méter utolsó 200 méteréig fantasztikus türelemmel várt, hogy lehajrázza a végig vezető, idegileg felőrölt angolokat.

A legfontosabb és legszebb azonban most nem egy középtávfutó szám volt – bátorkodom kimondani – minden magyar számára, hanem Deák Nagy Marcell 400 méteres futása, mindhárom, de főképp a döntő. Marci lenyűgöző könnyedséggel futotta végig egykörös versenyét, és többek közt két kiválóan futó orosz (tudjuk, milyenek a viszonylatok az orosz atlétikában) és olasz fiút, illetve egész Európát maga mögé utasítva, felnőtt országos csúccsal lett Európa-bajnok. Emellett sugárzik belőle a futás szeretete és öröme, és a sportolók egyik legkiemelkedőbb erénye: a szerénység.



Este Tallinn főterén hangulatos eredményhirdetésre voltunk hivatalosak. Remélem, nemcsak a magam, de a maroknyi magyar jelenlevő nevében is kijelenthetem, hogy ez volt életem egyik legnagyobb és legmeghatóbb élménye, mikor Marciért, és azért a másik tízmillió magyarért szólt a himnusz, akik közül sokan nem is tudták abban a percben, mit művelt a Balti-tenger partján egy magyar fiú – majd egyszer talán megtudják. Ugyanígy megtanultuk már Gyurta Dánielét is, aki a napokban épp sporttörténelmet ír.
A magyar csapat sok-sok további döntős és pontszerző helyezést ért el, az országok pontversenyében pedig a 14. helyen végeztünk.



Ami az én szereplésemet illeti… vegyes érzelmekkel jöttem le a pályáról. A 800 méter középdöntőjében egy elképesztően lassú iramú futamot „fogtam ki”, így az idővel való továbbjutás valószínűsége a nulla közelében realizálódott, ám a nálam jócskán jobb idővel rendelkező futók könnyedén hozták a hajrában a futamgyőzelmet.

Célba érkezés után azonban nem voltam szomorú, szinte rögtön átállítottam az agyamat „felnőtt országos bajnokság üzemmódba”, és azóta is ennek a jegyében telnek a napjaim.



A futásom befejeztével így azonban alkalmam nyílt megismerkedni kicsit az észt fővárossal. A kikötője méreteiről sok mindent elmond, hogy négy darab gigantikus méretű terminállal (!) rendelkezik, és olyan tengeri szörnyek horgonyoznak a part mellett, amiknek a mérete leírhatatlan, élőben pedig hihetetlen. Az óváros csendes, szűk, macskaköves dűlők útvesztője, a belvárost pedig – a szovjet idők emlékét eltörlendő – monstrum üvegépületekkel tűzdelték tele. Az észtek északi néphez méltóan csendesek, többnyire szőkék és segítőkészek. Mint sport attasénktól megtudtam, a finn szomszédokat (tengeren 80 kilométer a távolság) humoros, kis felsőbbrendűség érzettel átitatva kezelik (északi rokonaink meglehetősen gyakran kompon ruccannak át Észtországba, ahol az alkohol a finn viszonyokhoz képest kifejezetten olcsó –ukrán benzinturizmus?!).

A hazaérkezés Budapestre (Liszt Ferenc reptér!) természetesen hatalmas öröm volt, mint mindig, de most, egy, a sarkkör közelében eltöltött hét után az is megnyugtatóan hatott, hogy végre lement a nap.

 

Kenesei Zsanett