Tatai Minimaraton

 

Augusztus 6-án, szombaton rajthoz álltam a 28. Tatai Minimaratonon. Több mint egy hónapja nem versenyeztem már, hiszen az elmúlt időszak a Félmaratoni OB-ra való felkészülés jegyében telt, sőt ez a nagy hagyományokkal rendelkező, színvonalas utcai futóverseny is inkább egy edzés volt.

A Tatai Minimaratonon most indultam először, és el kell, hogy mondjam (annak ellenére, hogy a verseny kicsit nehezen ment), nagyon jól éreztem magam! Igazán hangulatos versenyt rendeztek a tataiak! Ez a futás egyébként csak csütörtök este lett ’lefixálva’, így kissé fáradt voltam még a csütörtöki edzés miatt.

A verseny távja tökéletesen „adta magát”: 14 km, vagyis egy 2/3 félmaraton. Szerettem volna a szeptemberi bajnokságon tervezett tempóhoz közeli iramban végig futni a versenyt (ez 3:10/km jelentett volna). Ez sajnos most nem jött össze, ennek ellenére azért jó eredményt értem el: az abszolút 2. helyezést szereztem meg a több, mint 800 fős mezőnyben.

Alapvetően jó formában vagyok mostanában, az előző hetekben számos értékes hosszú futást hajtottam végre. A verseny előtt közvetlenül is hittel néztem a megmérettetésre. Aztán az első pár kilométer megtétele után éreztem, hogy az eltervezett céloknak most mégsem tudok eleget tenni.
Az első 4 km-en ugyanis számos negatív inger ért engem, melyek együttesen annyira lefárasztottak, hogy szó szerint holtponttal kellett szembe nézzek. Valószínűleg a zavaró hőség (a rajt 4 órakor volt!), a kisebb fáradtság, a pálya kezdeti emelkedős-lejtős szakaszai és a túlzott megfelelési kényszer lehettek a fő tényezői a fúziós (fizikai-pszichikai) lezsibbadásnak. Kb. a 4. kilométernél kiszakadtam az élbolyból, és a 3. helyen futottam tovább. A lassulás egyébként nem volt vészes, még így is 3:20 körüli tempóban futottam, az előttem haladó magas srác pedig csak kb. 40 méteres előnyre tett szert. A holtponton többször megfordult a fejemben a feladás lehetősége, de Hála Istennek, ezt megint csak sikerült elhessegetnem magamtól!
A nehézségek után fizikailag sikerült nagyjából rendbe jönnöm, ehhez nagymértékben hozzájárult a tartós erdei, árnyékos pályaszakasz. Aztán a 8. kilométer környékén újra kiértünk a tó partjára, a napos strandra. Ekkor az előttem futó debreceni fiú érezhetően lassulni kezdett, hamar utolértem. Nem akartam elhamarkodni az előzést, mert azért én sem voltam túl jó passzban, ezért kellett egy kis „pihenés”.
A frissítéssel meg voltam elégedve, hiszen kb. másfél kilométerenként volt rá lehetőség. Mindig jól jött. Aztán 10 kilométer környékén jött egy 300 méter hosszú emelkedő, itt már nagyon lassan ment a srác, igazából le kellett volna őt hagyni. Az emelkedő után, a Cseke-tóhoz közelítve hirtelen nem tudtuk merre tovább. Elindultunk egy úton, majd messziről ordítottak, hogy nem jó fele megyünk… A parkos részen átvágva tértünk vissza a pályára, eközben leelőztem a vetélytársamat, aki látszólag nagyon ideges lett a tájfutós kalandtól. Nyílván azt gondolta, hogy az eltévedés miatt veszítette el a második helyét, de igazából nem így történt. Egyszerűen meguntam a totyogást, ezért gyorsabb tempóra kapcsoltam. Kissé rossz taktikát választottam, mert, ahogy felhergelte magát a kudarctól, új erőre is kapott. Nem volt egyszerű lerázni, de azért sikerült szereznem egy 30-40 méteres előnyt. (Az emelkedőn kellett volna ott hagyni, sebaj..) 3 kilométer volt még hátra. Ennek örültem, mert már nagyon túl akartam lenni ezen a futáson.. Nem volt élvezetes, ellenben annál-inkább szenvedős.
Egyébként igazán fáradt nem voltam, ami a fizikai állapotomat illeti. Az elején rám zuhant mentális zsibbadás blokkolt csupán, igaz a „hibernáció” ekkor már valamivel mérsékeltebb volt, Hála Istennek! 12 kilométernél, egy elég bután elhelyezett frissítő-állomásnál konstatáltam, hogy üldözőm azért még elég közelről nézi a hátamat, szóval még nem vagyok annyira biztonságban. A 13-as kilométer táblát elhagyva határoztam el, hogy az utolsó kilométert erősen megfutom. Semmi kedvem nem volt hozzá, de éreztem, hogy ez a pozíció megtartása érdekében hasznos lesz: Nem akartam meghagyni a hajráverseny lehetőségét! A terv bejött. Gyakorlatilag a verseny legszínvonalasabb részét produkáltam ezzel a zárással, ami a teljesítményemet illeti. Végül tehát az abszolút 2. helyen értem be a célba, a 14 km-es távot 45:45 alatt teljesítettem. A versenyt Berecz Lajos nyerte 44:21-el, a harmadik pedig a debreceni Kovács Zsolt lett 46:09-es időeredménnyel.


A BEAC-osok közül Muzsnay Péter a 32. lett 54:20-as idővel, Richter László pedig a 48. helyen ért célba 56:05 perces időt elérve. Korosztályukban mindketten a 7. helyen végeztek.

Rendesen elfáradtam a célba érkezéskor. Annak ellenére, hogy most nem jöttek ki annyira jól a lépések, az eredményemet abszolút pozitívan értékelem. A korai holtpont utáni megújulás, majd a végsőkig való kitartás végül egy 3:18-as átlagot eredményezett, ezért nagyon hálás vagyok! Edzésnek kiváló volt ez a verseny, a félmaratoni felkészülésemet kitűnően szolgálta!

 

Csere Gáspár