Visegrádi Országok Kolinban

 

Szerdán három BEAC-os versenyző, Csuhai Péter, Kenesei Zsanett és Torma Evelin tagja volt annak a válogatottnak, mely a Prága melletti Kolinban részt vett a Visegrádi Országok Első Atlétikai Versenyén. Kenesei győzött 1500 méteren, Csuhai ifiként 3. lett a junior korúak közt 100 méteren.

Kedd reggel a Népstadion tövéből indult el a 40 fős magyar küldöttség több mint 500 kilométeres útjára Kolinba. Ha valami, akkor ez az út nem volt zökkenőmentesnek nevezhető. Az előzetesen 7, legfeljebb 8 órás menetidőből végül közel 10 lett. Ennek okai közt szerepelt egy kereket rongyossá szaggató defekt, a legendásan rossz minőségű cseh autópálya és az a tény, hogy a légkondicionálatlan, ablaktalan, 30C körüli „kabinhőmérsékletű” buszon eltöltött minden perc után kész felüdülés volt a 40C-os, de legalább szeles külső hőmérséklet (vagyis kicsit megnyújtottuk a pihenőket).

Érkezés után ismét kissé kaotikussá vált a helyzet, de estére végül szerencsésen megejtettük a vacsorát, az átmozgatást, a csapatértekezletet, és néhányan egy-egy „privát városnézést” is. Az időjárás továbbra sem tűnt túl kecsegtetőnek, még este 9-kor is 30C környéki, légmozgásmentes idő volt jellemző.


Aztán másnap reggel már majdnem biztató lett a helyzet, megindult egy kis légmozgás a szálláshelyünkként szolgáló kollégium 8. emeletén is. A pályára kiérve azonban hamarosan szertefoszlottak ezek a remények. Az egyébként csodás környezetben elhelyezkedő hat pályás, újonnan épített rekortánkör az Elba partján, egy erdőből kihasítva épült. Ezt az is alátámasztotta, hogy melegítés közben összefutottam egy rókával.



A versenyre Dosztojevszkij és a Pink Floyd társaságában „hangolódtam” (nem szeretem ezt a kifejezést, nem adja vissza pontosan, mit jelent egy középtávfutónak a verseny előtti utolsó 2-3 óra), a rekortán hőmérséklete szépen lassan elérte és el is hagyta az 50C-ot. Az időjárás, és főleg elviselhetőségének jellege azért volt ilyen kiemelten fontos tegnap, mert a rajtunk 12:40-re volt kiírva – nem a legkellemesebb időpont augusztus legmelegebb napjain egy 1500 méteres versenyre.
Imre bácsi, Anikó néni és Ica néni valamiféle rég várt üstökösként tökéletes pontossággal érkeztek, nehéz lenne szavakba foglalni azt a hálát, amit éreztem, mikor megláttam őket a folyópartról közeledni, egyedüli magyar edzőkként, akik kijöttek megnézni tanítványaikat, 1000 kilométeres utat vállalva kicsivel több, mint fél nap alatt.
A melegítésem az említett körülmények ellenére kiválóan sikerült. Két lengyel lány ígérkezett a legerősebb ellenfélnek, egyikükkel azonos időm is volt.

Aztán ezt a rajtot is ellőtték, és elkezdődött egymás idegeinek felőrlése – egyikünk se akart élre állni. Akinek van füle, hallja: 90 másodpercen kívüli volt az első 400 méter (néha ilyen tempóban melegítek), kicsivel 3 percen belüli a 800, 3:30 az 1000. Így végül egy 400 méterre redukálódott a tényleges futás – addig csak kóstolgattuk egymást. Az addig a külső íven futó lengyel lány bevágott elém és egy erőteljes tempóváltást eszközölt. Én, óvatos taktikusként hagytam, hogy „érezze magát nyeregben”, még több mint 300 méteren keresztül.
A célegyenesbe fordulva már nem lehetett tovább halogatni a dolgot, mivel a belső íven – nagyon okosan – zárta a szöget a poznani lány, így szó szerint kiugrottam mellé a külső pályára, és kiadtam, ami még bennem volt. Az utolsó 20 méteren, mikor a szemem sarkából látva éreztem, hogy nem tart velem, már csak azért „rohantam”, hogy 5 percen belül érjek be ebből a szörnyen lassú tempóból – ez presztízskérdés.



Ezen kívül még jó néhány győzelem született a magyarok részéről, így nagy magabiztossággal győztünk az országok csapatversenyében. Csuhai Péter szép futással 3. helyen végzett 100 méteren, Evelin szintén jól teljesített mind egyéniben, s annál is jobban a váltóban.



A nap immár sokadik legfantasztikusabb pillanata az volt (Imre báék érkezése, az utolsó 100 méter és a célba érés után), hogy kilátogatott a pályára egy ember, s ha valaki tegnapelőtt induláskor azt mondja, élőben fogom látni a versenyen, mondjuk, hogy megmosolyogtam volna. Nem vagyok az a nagy aláírásgyűjtő, egészen pontosan ez volt életem második szignálása, amit valaha kértem (az első „elkövetője” Michael Flatley volt). A kézjegy tulajdonosa Jarmila Kratochvilová, a leghosszabb ideje fennálló atlétikai világcsúcs (természetesen 800 méter) tulajdonosa volt. Meg sem próbálom leírni, milyen pillanat volt az. Egy 30 éves történelem elevenedett meg egy eldugott csehországi pálya szélén.

Eredményhirdetés után Imre bácsiékkal, paradicsominak mondható körülmények, és Anikó néninek köszönhetően erősen lecsökkentett menetidő alatt értünk haza, s egy szaunaként is üzemeltethető busz helyett a saját ágyamban ébredtem reggel. Felbecsülhetetlen.

Kenesei Zsanett