27. VIVICITTÁ 2012 – HÍDTÓL HÍDIG

 

A 27. alkalommal megrendezett, tavaszköszöntõ tömegsport versenyen több, mint tizenháromezer ember vett részt. Magyarok, külföldiek, veteránok, gyerekek, kerekesszékesek, fogyatékkal élõk, élsportolók, amatõrök, celebek és közszereplõk – együtt futottak. A 2012-es Városvédõ futás amellett, hogy a nagy hideg ellenére igen jó hangulatban telt - sok zene, kereplõ drukkerek, pónik és lovak a margitszigeti nagyréten, karitatív szervezetek és alapítványok sátrai pld. a Bátor tábor – a sok BEAC-os atléta szép teljesítménye miatt volt igazán érdemleges "esemény", talán több és szebb, mint a tömegsport rendezvények egy szokásos kirakatdarabja.

Miklósa Erika, Kossuth - díjas operaénekes, például  egy látássérült versenyzõt segített a futásban, kézen fogva szaladtak a tizenkét kilométeres  távon. Mindig jó látni, amikor valaki „akadálymentesül” és részt vehet valami olyasmiben, amiben amúgy nem lett volna képes részt venni. Elgondolkodtam, hogy vajon azok az egészséges emberek, akik nem élnek semmilyen betegséggel, vagy fogyatékkal, eltöprengenek néha (vagy legalább ilyenkor) azon, hogy milyen lenne például kipróbálniuk, kipróbálnunk a csukott szemmel futást? Egyáltalán tudnánk egyenesen elõrehaladni? Tudnánk tizenkétezer méteren keresztül csukott szemmel, vagy valakinek a kezét fogva futni, hajrázni, kocogni, vagy akár gyalogolni?  Repülõzni csukott szemmel?

Nagyon örültem, hogy kinn lehettem ezen a versenyen, mert bár a hídon már odafele menet akkora szembeszél fújt, hogy majdnem megfulladtam, végre megtapasztaltam, hogy ebben a mai magyar valóságban is, igenis el lehet csípni tolerancia morzsákat, a legkülönfélébb emberek is képesek együtt, egymást tisztelve futni, osztani egy közös teret , úgy elõre haladni, és a fogyatékkal élõk sem maradnak „láthatatlanok”, vagy megbélyegzettek a társadalomban, mint a hétköznapokban sajnos gyakran.

A Vivicittán látszólag mindenki együtt fut, hála a Telecomnak… Általában nagyon ambivalens érzéseim szoktak lenni az ehhez hasonló szlogenszerû, napról napra dráguló nevezési díjú, profitorientált tömegmegmoccanásokkal kapcsolatban (egyrészt jó, hogy mindenkit megmozgat a maga módján, viszont ettõl még ezek a tömegek nem fognak rendszeresen sportolni és ugyanúgy cukorbetegek lesznek), de ebben a versenyben mégis tudtam értéket találni.  Emberek futnak együtt, relatíve szabadon egy kiszabott távon (12 km, 6,5 km, félmaraton, vagy 3,5 km), ki-ki a maga egyéni stílusában, iramában, koncentráltan, vagy beszélgetve, felszabadultan, küzdve, vagy könnyedén, de ami lényeges; megvetõ pillantások nélkül, mert ha az ember  igazán teszi a dolgát a rosszindulatra egyszerûen nem futja az idõbõl, nem gazdaságos, rákényszerül a jóindulatra.  Néha azt gondolom a közös futás (pld. a békávézó emberek, a kombínók törzsközönsége számára) ideális terápia lehetne.

Ahogy az ember felnõ, érik és telnek az évek, talán az atlétikában is inkább az egyre nagyobb terek, távok befutása, lefutása válik optimális kihívássá a számára. Talán az ember rájön, hogy az idõt is csak térrel mérjük, emberi konstrukció és nem mindig kellemes érzés, ahogy telik, szemben a térrel, a természettel, a város szövetével, ami persze ugyanúgy változik, de mégis van benne valami állandó, konstans, legalábbis képtelen elmúlni, vagy letelni.

Különösen, ha nem élsportolókról beszélünk, akkor egy kisgyerek szerintem még inkább türelmetlen, inkább az idõvel, mintsem a térrel szeretne megküzdeni. A sprintszámokban szeretne vágtázva robbantani, mint lefutni egy középtávot, nemhogy egy félmaratont. Gyerekként, vagy kamaszként az egyre hosszabb távok gyakran nem is fizikailag, hanem mentálisan jelentenek kihívást. Hogyan reagálok le egy holtpontot? Hogyan oldok meg éles, erõs helyzeteket?

Jó volt látni, hogy a BEAC atlétái közül is legalább tizenheten versenyeztek a kedvezõtlen idõjárási körülmények ellenére (és majdnem ugyanennyien szurkoltunk), lelkesen és eredményesen, ki-ki a saját határait átlépve, vagy legalábbis arra törekedve.

Külön szívderítõ volt látni és tapasztalni, hogy sok lelkes, „friss” BEAC atléta, felnõtt versenyzõ is elindult a versenyen, pusztán néhány hónappal az után, hogy csatlakoztak az egyesülethez. Szász Anna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológia szakának doktori hallgatója a többezres mezõny élbolyában haladva, végig, harmonikus, összerendezett mozgással, jó eredménnyel teljesítette a távot és elmondása szerint most nyoma sem volt annak a rajtláznak, ami a múlt heti versenyen kicsit hátráltatta.  Andódy Anikó, szintén az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikus hallgatója hasonlóan az élbolyban, kicsit hátrébb ért célba a 6,5 kilométeres futamban. Trinka Dorottya is a 6,5 km távon futotta elsõ BEAC-os versenyét.
Bajnok Sára a 12 km-es távon egyéni csúcsot futott. A Pávai házaspár hozta a szokásos jó formáját, Eliána 6,5, Barna 12 kilométeren. Jó volt látni, hogy ilyen könnyedén, boldogan és harmonikus mozgással futnak, sõt bármikor vidáman és lendületesen elindulnak, küzdenek egy versenyen még akkor is, ha az elõtte levõ héten kevesebb edzésmunkát tudtak csak elvégezni.
Fontos kiemelni, hogy Geréb Gábor, Ruzsa Gábor, Katona Edit és Géresi Gyula is magabiztosan, szép eredménnyel teljesítették a maguk távját, a félmaratont.

Az út maga a lényeg. Margit híd-Árpád fejedelem útja-Bem rakpart-Clark Ádám tér- Alagút-Attila út - Lánchíd utca- Clark Ádám tér-Lánchíd-Széchenyi István tér-József Attila utca -Október 6. utca-Arany János utca-Bank utca - Hold utca-Báthori utca-Kossuth Lajos tér-Balassi Bálint utca-Széchenyi rakpart-Jászai Mari tér - Újpesti rakpart- FORDÍTÓ (a Katona József utcánál) - Újpesti rakpart-Jászai Mari tér-Margit híd - Központi út.

Hídtól hídig. Menni kell.

Bajnai Nóra