Berántás a távgyaloglás világába
Kategóriák csípõbõl
Berántás a távgyaloglás világába. Ezzel a nagyon csalóka címszóval tudom csak tömören kifejezni azt, hogy „hogyan vitt rá a lélek” arra, hogy megismerkedjek a gyaloglás sportággal, amit az átlag magyar állampolgár csípõbõl lekategorizál úgy: „ja, az a csípõficamos mozgás”, és aztán mégis mi vezetett ahhoz, hogy még egy Országos bajnokságra is elmerészkedtem.
2012. május 20-án abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Veszprémben részt vehettem a Magyar Egyetemi és Fõiskolás bajnokság 5000 méteres nõi gyaloglás számában, mint a BEAC tagja és mint az Eötvös Loránd Tudományegyetem ötödéves pszichológus hallgatója. A távgyaloglással való ismerkedést ugyan már „relatíve rég” 2010 õszén megkezdtem, mivel úgy alakult, hogy többször sok hónapot kihagytam, most február végén gyakorlatilag a nulláról futottam neki újra az edzéseknek, a formába hozásnak és nem nagyon volt egyebem a sportág tiszteletén, szeretetén kívül. Pont ezért, amikor tavasszal Imre bácsi azt mondta, hogy elindulhatnék egy 5000 méteres versenyen, megmondom õszintén meglepõdtem és nehezen tudtam elképzelni, hogy gyakorlatilag alap állóképesség nélkül, iramérzék után inkább csak áhítozva, szabályos gyaloglással, tisztességes idõn belül teljesítsem a távot. Edzésen a leghosszabb táv, amit rekortánon gyalogoltam 2000 méter volt és arra is csak a verseny elõtt került sor, persze nem azért, mert korábban teljesen alkalmatlan lettem volna hosszabb távokra, hanem a „berántás” része volt, meg mivel nem vagyok kellõen edzett, terhelni sem lehetett annyira. Úgy fogtam fel, hogy olyan lesz, mint egy jó improvizáció – nem tudok magammal szemben kockázatos elvárásokat kialakítani és az esélytelenek nyugalmán túl néhány konkrét, személyes célért fogok küzdeni:1, végigmenni a távot akkor is, ha már a fele elõtt úgy érzem magam, mint aki hetekre fennmaradt a vidámpark legészbontóbb hullámvasútján és meghibásodás miatt nem tud lejönni 2. 30 percen belüli idõt menni „biztonsági versenyzéssel”. Eltés identitásomért nem aggódtam, mert az egyetem azért nem arról híres, hogy sporttáskákkal közlekednének a hallgatók (leszámítva persze azokat, akik valamilyen sporttal kapcsolatos szakra járnak) a kampuszon és hemzsegnének a távgyaloglók, viszont, hogy a BEAC-ot képviselhetem ezen a versenyen mint nagyjából egyetlen egyetemista korosztályú gyalogló, nos ez komoly felelõsségnek tûnt.
Imre bácsi néhány héttel a verseny elõtt felvetette, hogy mivel ez a bajnokság nyílt bajnokság, Südi Anna, edzõtársam is álljon be és segítsen nekem, diktáljon egy egyenletes iramot, nem azért, hogy tömeget képezzen, netán mert nem tudnám teljesíteni a távot, vagy, hogy népszerûsítse a gyaloglást, hanem, mert egy nyolcszoros magyar bajnokról szerintem teljesen jól el lehet képzelni, hogy csípõbõl bajtársias. El lehet képzelni, elvárni nem szép, viszont szerencsére a helyzet, ahogyan én látom, nagyon jól alakult.
Életem elsõ gyalogló versenye. „Rejthoz”- így a piros pólós hölgy (olyan meglepõ hangsúllyal szólt mintha egy Mike Leigh filmben lennénk, mert egy érdekes fintort is vágott hozzá. A reflexíveim mintha holtukból támadtak volna fel. Sípszó – egyszerûen elõre kellett vágnom, hogy a feszültséget kitomboljam, valójában nem is tudtam volna lassabban elindulni az elsõ métereken. Ellenfeleink – Récsei Petra és Récsei Rita – gyaloglási stílusával is ott találkoztam elõször – valószerûtlen, újszerû ingerek, gyors ritmusú mozgás, szûk fókusz az iramon. Mellettem aztán elõttem: Anna, a maga szép, harmonikus, magabiztos lépteivel, akár egy diszkrét amazon. 5 perc és 5:20 közti elsõ ezreket szerettünk volna menni, aztán ugyanezt a ritmust tartani, ami pompásan sikerült is, a 3000 is jó lett. Nagyon jól estek menet közben Anna, Anikó és Imre bácsi bíztató szavai, rengeteget tud számítani, ha egy küzdelmes helyzetben az emberhez beszélnek. A kimondott szavak szuggesztív ereje néha többet jelent, mint az izmok összehúzódásai. A beszéd néha tett, kómásokat ébreszthet fel a kómából. Mire a 4000 méterhez értünk már száraz, fülledt meleg volt, ami nehezítette az elõre haladást, de sulykoltam magamban, hogy tilos kiszállni – ez most csak hullámvasút és éppen zuhanok, de majd jó lesz, könnyedebb rész is jön. Olyan volt, mintha a kanyarok lennének a meredek kihívások az egyenesek pedig a hullámvasút amolyan pihenõ felfele szakaszai, ahol visz a már begyûjtött lendület. Ilyesmik jutottak az eszembe, de ez nem változtatott azon, hogy egyre melegebb lett, a levegõ állt. „ picit levegõs”- vetette oda az egyik versenybíró Annának, na ezen jót derültem. Igen, jó lett volna ha picit szellõs, levegõsebb az idõ, mert Anna gyaloglása az minden volt, csak szellõs nem.
Az utolsó körökben valamelyest még hajráznunk is sikerült és amiért jöttünk az szintén sikerült. Végigmentem, bõven 30-on belüli eredménnyel, 28-al kezdõdött az idõm úgy, hogy a verseny elõtt sajnos csak 4 és fél órát sikerült aludnom. Ellenfelem, Récsei Petra ugyan leelõzött, de külön diadalittassá tesz a tudat, hogy ez sem közben, sem utána egyáltalán nem zavart, hiszen tudtam, hogy õ más módon és erre a versenyre más szinten edzett. Ne lavírozza össze az ember a reális és az ideális céljait. Az elsõ gyaloglóversenyemen, végül is egy országos mezõnyben ezüstérmes lettem, egyre jobban szeretem ezt a sportágat és nagyon tetszett a verseny hangulata, a versengés maga. A saját futamom után különösen jó volt látni Zsanett és Fanni szuper 800 méterét és a többi BEAC-os futását is, szurkolni.
Berántás a távgyaloglás világába. Úgy éreztem, hogy igen, ez az a pont, hogy végre, egy fél fokkal közelebb kerültem a gyalogláshoz. Szép és nagy kihívásokat látok a fejlõdésben, a versenyzésben és a gyaloglással kapcsolatos elõítéletekkel való megküzdés terén. A magyar felnõtt atlétika egyre kopik, zsugorodnak a mezõnyök és ezen belül is a gyaloglók (rendben, elismerem, hogy ez külön kaszt), már az egyetemista korosztályban is úgy tûnik kevesen és talán egyre kevesebben vannak (Budapestrõl egyetemista csak én voltam például). Vagy már minden gyalogló hivatásos és „foglalkozásszerûen jövedelemszerzési céllal” gyûri a rekortánt Honoluluban? Vajon hol vannak?
Ezúton is szeretném nagyon megköszönni Imre bácsinak és Anikónak a felkészítést és a sok bíztatást, segítséget, Annának pedig, hogy velem jött. Vannak az ember életében emlékek, pontok, amik kidomborodnak – hát ez nekem olyan. A gyaloglás nem a csípõficamról szól, viszont az a benyomásom, hogy kínál eszközöket, formákat és lehetõségeket arra, hogy az ember miként küzdjön meg népszerû tévhitekkel és levitézlett kategóriákkal. Az ízületi mozgásterjedelem egy fizikai paraméter, ami különben növelhetõ is. Attól, hogy valaki ilyennel rendelkezik és mondjuk férfi, attól homoszexuálisnak címkézni (ez a második leggyakoribb címkéje a gyaloglásnak) – alapvetõ gondolkodásbeli torzítás és nyilván azok találták ki, akik, ha csinálnak egy törzshajlítást, akkor olimpikon tornásznak érzik magukat, ha elérik a bokájukat, viszont a föld elérése már fel sem merül.
Bajnai Nóra