Csere Gáspár maratoni debütálása Frankfurtban

 

Csere Gáspár, egyesületünk legeredményesebb férfi hosszútávfutója idei szezonja méltó zárásaként október utolsó hétvégéjén teljesítette élete első maratonját a rendkívül nívós BMW Frankfurt Marathonon. Élete első 42 kilométeres versenyét a rendkívül előkelő 19. helyen fejezte be, az európaiak közt pedig a 4. helyen ért célba, idei országos ranglistavezető idővel. Gazsit a felkészüléséről, a versenyről és a további terveiről kérdeztem.

K. Zs: Gazsi, szívből gratulálok. Nem mindennapi debütáló idő ez maratonon, európai viszonylatban pláne, magyarról pedig ne is beszéljünk… számítottál ilyen jó időre? Hogy sikerült a felkészülésed?

Cs. G.: Számítottam is, meg nem is. A felkészülésről elmondhatom, hogy egészen optimálisan alakult: júliusban alapoztam, egyáltalán nem versenyeztem, a salzburgi edzőtábor kifogástalanul jól sikerült. Pályán gyorsítás céljából elindultam a felnőtt bajnokságon és a Szuperliga Döntőn 5000-en, mindkettő nagyon jól sikerült, előbbin egyénit is futottam. Az ősz egyik főversenye a félmaratoni bajnokság volt, alapvetően erre építettük fel Imre bácsival a formámat – a maratoni készülésem is nagyrészt a félmaratonra való edzésekből állt össze. Az OB nagy lendületet adott, életemben először álltam felnőtt bajnokságon dobogón. A 10 kilométeres utcai OB eredetileg a terveim közt volt, de utólag talán mégse lett volna rá szükség, annak ellenére, hogy nagyon jól sikerült. Az utána következő héten 10 napra lebetegedtem, edzeni se tudtam, illetve a rövidebb távra való készülés is hátráltatott a maratoniban… Ennek ellenére az a munka, amit utána el tudtam végezni, kivétel nélkül minőségi kilométer volt, így nem volt bennem hiányérzet.

K. Zs.: Imre bá tanítványaként tudom, hogy mindig kifizetődik a lendületes mozgásban és versenyiramban, hogy nem a mennyiségi, „varrógép” munkán van a hangsúly. Gondolom (és tudom is), hogy ti se vittétek ezt most túlzásba, főleg így az első maratonra. Ennek fényében, hogy érzed a különbséget a fél- és a teljes maraton közt?
Cs. G.: Meg kell hogy mondjam, én kicsit másképp látom ezt a különbséget, mint hogy az egyik a másiknak a duplája, szerintem nem ilyen egyszerű. A maraton, ha ott van fejben az ember, inkább olyan, mintha nagyjából a másfélszerese lenne a 21 kilométernek. Habár ezzel csak akkor tudtam elkezdeni teljes lelki nyugalommal foglalkozni, mikor végre valahára kiértem Németországba.

K. Zs.: Na, mert kalandos utad volt?

Cs. G.: Igen, busszal utaztam ki Bécsbe, mert csak onnan volt frankfurti járat pénteken, és már alapjáraton elég kevés időm lett volna becsekkolni, de késett a busz közel egy órát, így pedig a reptérre kiérve majdnem elvesztettem a reményt, hogy fel tudjak szállni a gépre – de valami csoda folytán sikerült elérni. Itt kezdődtek az első csodák a hétvégén, mert amúgy szerdán a változatosság kedvéért meghűltem, a verseny előtti három napban szenvedés volt minden átmozgatás, a pulzusom is állandóan irreálisan magas volt… Na, ezért említettem az előbb, hogy számítottam is a jó időre, meg nem is. Mikor odaértem, még mindig nagyon enerváltnak éreztem magam, egészen a verseny reggeléig. Úgy keltem fel vasárnap reggel, hogy esetleg ameddig bírom, a női élbollyal elmegyek (2:20-2:22 körüli iramot tud a női élmezőny – Zs.), aztán ha kell, 4 perces iramban, de becsületből legalább mindenképp lefutom.

K. Zs.: Hát, ha az utóbbit nem is, de az eredeti tervet szinte tökéletesen sikerült megvalósítani. Gondolom, rengeteg érzelem cikázott benned futás közben. Melegítés, kritikus pontok, emlékezetes pillanatok?

Cs. G.: Reggel még mindig ijesztően magas nyugalmi pulzussal keltem, aztán melegítés közben kezdtem érezni, hogy mintha kezdene minden helyreállni. Az is ilyen csodaszerű élmény volt. A rajt előtt nem sokat gondolkodtam, kicsit könnyebben kezdtünk, ami aztán később előnyünkre is vált. A nők irammenőihez és az élmezőnyükhöz csatlakoztam, szinte észrevétlenül teltek el a kilométerek a táv negyedéig. Minden kilométer végén hálát adtam, hogy teljesítettem azt, és ez nagyon sok erőt adott. Először 15 kilométer környékén kezdtem el teljes bizonyossággal érezni, hogy össze fog állni és végig bírom csinálni a versenyt. Féltávnál 70:30 körül voltunk, eredetileg 70-en belül akartam kezdeni, de nem volt senki belátható távolságban a boly előtt, egyedül pedig értelmetlen lett volna nekiállni olyan iramban futni…
Alapvetően nem volt „fal” vagy nagyon mély holtpontom, 21-28 kilométer közt nagyon oda kellett figyelni és kikapcsolni mindent, főleg, hogy féltáv után a pálya is kicsit monotonabb lett – ahol voltak nézők, ott viszont hatalmas volt a hangulat végig. 25-nél leszakadt két nő, egyedül maradtunk az egyik nyúllal és a későbbi női győztessel. 28 kilométer után kezdtem érezni, hogy fáradok, onnantól 35-ig tudtam, hogy nem szabad elengedni magamat fejben, pedig sokszor erős volt a kísértés… kidolgoztam egy önmegnyugtató technikát, egy frissítőpontot ki is hagytam, hogy teljesen rendbe tegyem magam mind testileg, mind mentálisan.

K. Zs.: A frissítőpontról jut eszembe… Verseny előtti étkezés, futás közbeni energiapótlás?

Cs. G.: A verseny előtti hetekben nagyon odafigyeltem az étkezésekre, sok bioélelmiszerrel végeztem a szénhidrátfeltöltést, odafigyeltem az alvásra – mindenre nagyon ügyeltem. Verseny közben következetesen frissítettem, volt meleg zöldtea, az még talán a múladozó betegségemnek is jót tett, és fel is élénkített, meg persze izotóniás italokat is ittam, de alapvetően a frissítés nagyon sok felesleges energiát tud elvenni, ezért csak visszafogottan kiviteleztem.

K. Zs.: Verseny közben megfázást kezelni… nem vagy semmi! Tehát valahol 30 kilométer környékén tartottál…

Cs. G.: Igen, 30 után már azért jelentkeztek néha problémák, de a maraton alapvetően a fenntarthatóságról szól: úgy éreztem, mintha beállítottak volna automata üzemmódba és a lábaim szinte maguktól diktálnák a megfelelő iramot. 35 kilométernél aztán kiállt a nyúl, ketten maradtunk az élen menő etióp nővel. Még egy kilométert bírtam vele, aztán picit leszakadtam. Az utolsó 6 kilométer hatalmas öröm volt és hatalmas szenvedés is egyben. Azt már megszoktam, hogy félmaratonon is néha elképesztően lassan akar eltelni az utolsó 3 kilométer, de maratonon ez hatványozottan igaz! Az utolsó 500 métert pedig nagyon ötletesen oldották meg a szervezők, nem valami monoton, egyenes szakasz volt, hanem kanyargott az út egy hatalmas csarnok felé, ahol felállították a célkaput – addig pedig a tömeg üdvrivalgása kísért. Az utolsó néhány száz méter tehát már-már euforikus hangulatban telt el, nagyon örültem, mikor beértem és megláttam az időt, bár az utolsó kilométereken már számítottam erre az eredményre.

K. Zs.: És ennek a kalandos 42 kilométernek egy 2:22:34-es idő lett a vége. Nyilvánvaló kérdés következik: mikor lesz a következő? Fogsz most pihenni?

Cs. G.: Alapvetően nem tervezek, elég kiegyensúlyozott volt a szezonom, és általában is arra törekszem, hogy ne érezzem kiégve magam egy versenyzősebb időszak után. Idén ősszel már hosszabb versenyem nem lesz, esetleg egy félmaraton novemberben. Aztán megkezdem a készülést a tavaszi utcai idényre, mert ha minden jól megy (márpedig miért ne menne… - Zs.), tavasszal és ősszel is egy-egy maraton lesz a főversenyem, legvalószínűbb, hogy megint Németországban. Kiegészítve persze néhány félmaratonnal és „bemerészkedek” egy-két pályaversenyre 5000-re és 10 000-re is.

K. Zs.: Összességében mit mondanál el röviden, egy-két mondatban a 2:22-ig vezető útról?

Cs. G.: Ha globálisan nézem, az utóbbi 4 évemnek minden edzésmomentuma efelé a maraton felé tartott. Idén is egész évben értékes munkát végeztünk Imre bácsival, és soha nem áldoztunk be kisebb sikerek, könnyű győzelmek árán nagyobb felkészülési ciklusokat, vagy igazán fontos versenyeket. Egy magamhoz méltó, jónak mondható maratont akartam futni, és mindenféle hiányérzet nélkül mondom, szerintem sikerült is.

K. Zs.: Nagyon szépen köszönöm, és az élménybeszámolót is!

Kenesei Zsanett