Interjú Erdős Attilával

 

Erdős Attila, a BEAC 39 éves hosszútávfutója 17 éves maratoni csúcsát döntötte meg idén tavasszal Balatonfüreden. Az elszánt hosszútávfutó papként éli mindennapjait Tahitótfaluban, így az edzőtársak távollétében is be tudta bizonyítani, hogy a sikeresség kulcsa az ember személyiségében rejlik. Imre bácsi edzéstervét nap, mint nap követve készült fel arra a versenyre, amelyből egy életre szóló emlék lett.

S.: Ahogy látom, az elégedettség sugárzik belőled. Mesélj az érzéseidről, meglátásaidról, hogyan értékeled az eredményed?

Attila: 17 éves csúcsom dőlt meg ezen a versenyen. Nagy álmom volt, hogy még mielőtt teljesen kiöregszem a jó eredmények lehetőségéből, ezt az 1998-as csúcsomat megdöntsem.  Ez a várakozás akkor is nagyon hosszú idő volt, ha 2 és fél évre nézek vissza, amióta újra elkezdtem komolyabban futni, vagy ha az utolsó másfél évre gondolok, amióta Imre bácsiéknál edzek.

S.: Hogyan teltek a verseny előtti napok? Milyen lelkiállapotban folyt a felkészülésed?

Attila: Pénteken elkezdett kaparni a torkom, tüsszögtem, folyt az orrom, így aggódtam, hogy mi fog történni. Ez mondjuk lelkileg egy kicsit rám telepedett, de végül nem lett semmi, mert futás közben nem éreztem rosszullétet. Viszont szombat estére, a versenyt követően belázasodtam.
A lelkiállapotom amúgy teljesen rendben van a futást illetően. Tavaly nyáron és ősszel volt nagyon nehéz az életem. Akkor halt meg a főnököm és egyben legjobb barátom. Augusztusban őt eltemetni, és a nagy plébániát egyedül vinni, aztán szeptemberben, amikor az új helyre helyeztek, azt megélni, na az kegyetlen nehéz időszak volt. De akkor pont a futás segített nagyon sokat.
Mostanában már sokkal könnyebb az életem. Nyilván új helyzetek mindig akadnak – egy évre minden papnak szüksége van, hogy belerázódjon az új feladatokba –, de ezerszer könnyebb, mint szeptemberben volt.

S.: Milyen érzés új környezetben, edzőtársak nélkül futni?

Attila: Amikor elkezdtem Imre bácsinál futni, betett az egyik csoportba, ahol megtanultam, hogyan kell komolyan edzeni. Viszont a munkám miatt nem tudtam minden edzésen jelen lenni és a csapattal edzeni. Így amikor Richter Laciékkal résztávoztam, akkor hirtelen, és túl nagy intenzitással kellett edzenem, amit nem tudtam folyamatosan fenntartani. Ennek az lett a következménye, hogy kétszer is csúnyán túledzettem magam, és megsérültem, komolyan visszaestem az edzettségben.
Viszont amíg velük edzettem, Imre bácsi is megismert, és nagyjából felmérte, hogy mikor-hogyan tud terhelni. Tehát mióta elkerültem ide, Tahitótfaluba, már működik a távedzés. Nem ideális, de működik. Itt mindig egyedül futok, az egyéni tempómban, illetve, ahogyan Imre bácsi mondja. Nincs, aki húzzon, de nincs, aki visszafogjon a futásban. Persze nyilván az lenne az igazi, ha lennének edzőtársaim.

S.: Az edzéstervről hogyan értesülsz, illetve milyen gyakran egyeztetsz Imre bácsival?

Attila: Az attól függ… van, hogy naponta, van, hogy 2-3 naponta.  A fontosabb edzéseket közvetlen a futás előtt mondja meg, a könnyű futásokat, pihenőnapokat már előre közli velem.

S.: Beszéljünk most a Maratonfüredről. Verseny közben mikor gondoltál rá először, hogy ebből egyéni csúcs is lehet?

Attila: Már jóval a futás előtt gondoltam. Úgy mentem oda, hogy itt most illene meglennie az egyéni csúcsnak, mivel tavaly ősszel már viszonylag közel jártam hozzá. Ezt a telet, és a kora tavaszt keményen végigedzettem, valamint az utóbbi időben nem küzdöttem sérüléssel, mint korábban. Tehát éreztem, hogy meglehetősen jó formában vagyok. De nem akartam elkiabálni, mert az utolsó egynéhány maratonimon is az volt a probléma, hogy rosszul mértem fel az erőmet, és a kondíciómhoz képest mindig túl gyorsan kezdtem. És bizony mindig elfogyott az erőm 30-35 kilométernél. Azért most is bennem volt a félsz, de azt éreztem, hogy ha ugyanazzal a tempóval indulok, mint legutóbb ősszel, akkor azért nagyot nem tévedhetek. Imre bácsi is pont ezt mondta nekem, sőt még gyorsabb tempót javasolt, mint amit én gondoltam.

S.: Nem volt idegesítő az órádat lesni, és folyton a részidőkkel foglalkozni?

Attila: Az óra nekem határozottan biztonságot adott. Inkább az volt idegesítő, hogy a kényelmesnél jóval lassabb tempóban kellett futnom, mert vigyáznom kellett arra, hogy el ne fussam magam. Hiszen az ember útközben úgy érzi, hogy ami könnyedén megy, az majd három és fél órán keresztül is menni fog. Tehát ilyenkor nagyon vissza kell fognom magam, és ez a legidegesítőbb.

S.: Tapasztál-e holtpontot a maraton közben?

Attila: Nekem nem szokott holtpontom lenni. Persze én is tapasztaltam 30-35 kilométernél, hogy nehéz lesz, ahogy másoknak is, de onnantól inkább egyre nehezebbnek és nehezebbnek éreztem a futást, egyre jobban kellett összpontosítani, hogy szét ne essen a mozgásom. Ebben sokat segített 39 km-nél az egyik kísérőm. 39 km-nél van az pont, amikor az ember meglátja a Balatonfüred táblát, de a cél még messze van. Ez egy szörnyű élmény: hiába vagyok Füreden, még közel negyed órát kell futni a célig! Ez a rész már amúgy is kietlen szurkolók szempontjából. Mind előrerohantak parkolóhelyet nézni, meg a célban jó fotózó helyet keresni, a mezőny is teljesen szétszakadt, versenyző sincs se előtted, se mögötted.

S.: Végezetül, van e még valami terved a jövőre nézve?

Attila: Az igazság az, hogy én ezzel az eredménnyel meg vagyok elégedve. Imre bácsi őszre 3 óra 20 perces maratonit vizionál, aminek nem vagyok ellenére, nem fogok direkt lazábban edzeni, viszont ha nem sikerül megcsinálni, nem leszek kétségbe esve, mint ahogyan 2013-ban, illetve 2014-ben. Tehát továbbra is futok, edzek, és lesz, ami lesz! A lényeg, hogy úgy érzem, életem legjobb formájában vagyok most. Lehet, hogy még nem a csúcson, de mindképp az eddigi legjobb formámban. Igazából nem célom, hogy megmutassam magamnak, hogy ennél jobban is tudok futni. Esetleg rövidebb távokon, félmaratonin, 10 km-en még lehet bennem. És van egy más jellegű tervem: szeretném eljátszani Besenyő Pista bácsit az évzárón.

S.: Az utolsó tervre nem számítottam, de ha ez is nagy álmod, akkor örülni fogunk, ha megvalósítod! A versennyel kapcsolatban meg annyit mondanék, hogy le a kalappal előtted, és azt kívánom, hogy továbbra is örömödet leljed futásban, és ne hagyd abba a versenyzést!

Csere Sára