Pavia - szezonnyitó EAP nemzetközi verseny

 

Pavia. Első hallásra a város neve nekem a középiskolai töri tanulmányaimból határozottan ismerős volt, 1525-ben I. Ferenc vívott itt valami csatát, de hogy ki ellen, és miért… talán annyira nem is lényeges. Annál inkább az a tény, hogy néhány száz évvel előtte kalandozó magyar őseink jó szokásukhoz híven porig égették az egész kócerájt. Megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag ez a tény – minden barbarizmusa ellenére – valamiféle megelégedéssel tölt el.

Ugorva egy újabb bő ezer évet, ma pedig Pavia Milánó vonzáskörzetének egyik legnagyobb városa, takaros kis történelmi belvárossal, jó közlekedéssel és gyönyörű, Mondo borítású atlétikapályával (nyilván futóként ez a „legkevésbé elhanyagolható” szempont a versenyhelyszínt illetően).

Szombat reggel korán érkeztünk a Malpensára, onnan egy bő órányi autóútra volt Pavia, lecuccoltunk a szállodában és néhányan elindultunk nyakunkba venni a várost. A hotelben előzetesen figyelmeztettek, hogy nem a legjobb időpontot fogtuk ki a városnézésre, és esetleg maradhatnánk inkább Pavia környékén, mivel előző nap, május 1-jén könnygázzal oszlatós–rendőrségen előállítós–expoellenes tüntetéses zavargásokkal vette kezdetét a 2015-ös világkiállítás Milánóban. Jót derültünk a recepciósokon és felszálltunk egy buszra.

A félelmük amúgy végül teljesen alaptalannak bizonyult, másnap már nyilván egész nap kint strázsált a rohamrendőrség a város minden fontosabb stratégiai pontján. A dóm természetesen gyönyörű volt, a belvárosban pedig néhány egyéb fontosabb épület is szintén csodás építészeti kivitelezésről tesz tanúbizonyságot (és néhány, mint például az operaház, nagyon nem!). A város belső részei elképesztően zsúfoltak voltak a turistáktól (mily meglepő… meleg volt, szombat, május, hosszú hétvége, meg amúgy is ez a divat fővárosa, vagy mi), így a megfelelő regeneráció érdekében csak néhány órát időztünk el ott. Paviába visszaérve beiktattunk egy gyors átmozgatást, majd vacsorát.

Másnap a versenyen az első dolog, ami szinte kulturális sokként ért, hogy az olaszokat bizony nem csak a foci érdekli. A helyiek közül meglehetősen sokan kijöttek a versenyre, láthatóan laikus sportbarátok, pedig nem „major meetingnek” nevezhető nemzetközi versenyről volt szó. Hát igen, van még mit tanulnunk itthon.

Először Fanni futott 400-on, ami az erős mezőny miatt annyira nem volt kedvező számára, de így is versenyen mért eddigi legjobbját futotta.

Aztán jöttünk mi: Evelin, Lili és én 1500-on. A mezőny mediterrán jellegű volt, spanyolok és olaszok futottak rajtunk kívül. Egyéni csúcsok alapján közepesen erős tempóra lehetett számítani, ami be is jött. 800-ig egy 4-5 fős élbolyban futottam, aztán valami irdatlan módon belassult az iram és harmonikaszerűen ismét összecsúszott a mezőny, majd a csengőnél egy olasz lány kilépett, én meg utána. Egy spanyol nő jött még mögöttem, az utolsó 150-re pedig realizáltam, hogy már csak a 2. helyért futhatok, ami reális is lett volna, ha nem próbál meg a belső pályáról félig kigáncsolva – félig fellökve előzni. Így lettem harmadik (mentem volna rögtön óvni, mert mindenki fel volt háborodva a lelátókon is, de a vezető versenybírók természetesen semmit nem láttak az egészből).
Evelin remekül tartotta az iramot az utolsó körig, s életében először 4:40-en belül ért célba a 6. helyen, 4:36-os idejével bőven vezeti azóta is az itthoni junior ranglistát.
Lilinek még akklimatizálódni kell 1500-on, de edzései alapján még ennél sokkal jobban is fog futni idén mind 800-on, mind 1500-on. Így most a 8. helyen ért be.

Aztán jöttek a gyaloglóink, Anna és Villő, akik mostanában ennél a 3 kilométernél csak minimum 3-4x hosszabb távokat teljesítettek, s abból se épp keveset. Az olaszok pedig híresen jó gyaloglók és ennek megfelelően itt is erős mezőny gyűlt össze. Mindenesetre mindketten szép technikával mentek végig, egyéni csúcsuk közelében végezve értek célba, élmény volt nézni is őket.

Összességében nagyon örültem neki, hogy ezen a versenyen kezdtük a szabadtéri szezont, kicsit kizökkentett az itthoni, néha sajnos kicsit túlzottan is provinciális idillből és komfortzónából (a csapatbajnokság elődöntő után már mondhatom, hogy nem is teljesen alaptalanul érzem így néha magam az itthoni versenyeken).

Végül pedig nagyon szépen köszönjük ezúton is Imre bácsinak, Anikó néninek, Pista bácsinak és Téglássy Timinek a szervezést, felkészítést és mindenre kiterjedő támogatást!

Kenesei Zsanett